Kondra Katalin: Feltámadás


A vihar utáni csend fázni kezdett benne.
Maradék erejével felmérte a károkat. Kuckójának egyik fala bedőlt, a bejáratot roncsfák torlaszolták el. Feje fölött egy lyuk tátongott, azon át némi fény szűrődött be megtörve a sötétséget. Ekkor élesen belévillant a felismerés. Most is van kiút.
Szerencsére az idő nála súlytalan, minden perc összemosódik, minden pillanat kiszámíthatatlan, ezt megtanulta. A múltban történt jó dolgok kezdtek elhomályosulni.
Nehezen kapaszkodott fel az omladékra. Érezte, hogy fáj a mozdulat, de tudta ki kell jutni minél hamarabb. A lyuk kissé szűknek bizonyult, dolgoznia kellett rajta, hogy kiférjen.
Kövér esőcseppek nyaldosták a szemét, miközben megfeszülve dolgozott.
Amikor utolsó nekirugaszkodással kijutott a szabadba, zúzott testét egy sűrű bokor ágai közé vonszolta. Úgy érezte, hogy nincs tovább, megadta magát.
Párás szeme meredten bámulta a felhőkön átsejlő napot. Színeket és árnyékokat látott. Lázas agyában régi emlékek gyúltak.
Kicsi, gyámoltalan lény volt, mikor a vadőr rátalált, cumisüvegből táplálta. Amíg túl nem nőtt rajta a kutyával aludt, azután a pajta lett a lakhelye, s ha kíváncsi szemek bámulták morogni kezdett. – Na, micsoda viselkedés ez! Nem esznek meg – szólt rá a vadőr és mosolygott. Ezért lett Morgó a neve.
Két hónapon át, élt Morgó a vadőr portáján. Megszokta a nevét és az ezzel járó gondoskodást.
Egy napon aztán gazdát cserélt. Nem önszántából, nem is gondozója akaratából, hanem mert egy éjszaka elrabolták a vadőr háza melletti pajtából.
Azon az estén a kutya a házban aludt. Kényelmes fekhelyén mély álomba szenderülve nem hallotta meg az idegen neszeket. A tolvajok gyorsan és ügyesen mozogtak. Reggelre az eső elmosta a nyomokat.
A hely ridegsége és az idegen emberi hangok Morgót feldühítették. Megvadulva rázta ketrece ajtaját.
– Mi lesz, ha nem hagyja abba? – kérdezte aggodalmasan az asszony.
– Megnyugszik, ne félj. Meglátod milyen gyönyörű bunda lesz belőle, ha felnő – dörmögte az idegen.
Néhány nap múltán újabb vihar jött, iszonyatos robaj, villámlás kíséretében. Fák dőltek ki. Egyik éppen a ketrecre. Az ütéstől a tető behorpadt, de az ajtó valahogy kinyílt. Morgónak nem kellett iskolába járnia, hogy megtanulja mit jelent egy nyitott ajtó.
Félt a mennydörgéstől, villámlástól, de jobban félt az idegen ember hangjától. Menekülőre fogta. Bevetette magát az erdőbe.
Hajnalban, alig hogy nap első sugarai súrolni kezdték a fák tetejét, Morgó szimatot fogott, és óvatosságra intő ösztönei ellenére elindult az ismerős szag irányában. Éhes volt.
Az esztena alig látszott a ködben. A juhok egyre távolodó kolompja és a nyomában ülő csend felbátorította. Egészen a kunyhóig merészkedett. Erős tejszagot érzett az orrában, ott volt előtte az edény, mintha neki készítették volna oda. Az utolsó cseppig kilefetyelte. Azután minden hajnalban elment a tejért.
Sokáig nem történt semmi. Egy nap aztán panasz volt a tej miatt.
– Minden reggel kikészítem, ahogy mindég. Azt hittem bevitték a faluba – mondta az asszony, csípőre tett kézzel.
– Nem Jancsi dolga lett volna? – értetlenkedett az ember.
– Ha mondom, hogy üres volt a sajtár! Aztán mit vigyek be? – perelt Jancsi.
– Tolvaj van a dologba! – kapott fejéhez az ember. – Valaki lopja a tejet. Nem baj, meglessük.

Másnap hiába várták a tolvajt. Morgó késett.
Útközben új illatokat fedezett fel. Akkor érett a málna. Mire az esztenára ért a tejes edény üres volt. Körül nézett, de nem talált semmi fogára valót. Többé nem ment oda.
Az erdő védelmébe vette és gondoskodott róla. Ha a vihar meg nem zavarja, nem ment volna a falu felé, de egy alkalommal eltévedt és a gyümölcsösben találta magát. Rákapott a másféle ízekre, naponta ellátogatott arra. Ha a földön nem volt, akkor meg kellet rázni a fát, és azok nem bírták az ilyen műveletet. Néhány fa bizony kettétört.
A kutyák füle felfogta a neszeket. Az ugatásra előjöttek az emberek, és Morgó orra megérezte az ember szagát, menekülni kezdett.
Csak ritkán merészkedett ember közelébe, ha nagyon korgott a gyomra. Szerencséjére akadt olykor az erdőben hátizsák meg miegymás, amiben az emberek az ennivalót tartják.
Belakta már az erdőt. Túl volt négy évszakon. Menekült társai elől, kiűzetve barlangjából. Látott embereket kutyákkal és mennydörgő botokkal felfegyverkezve. Olyankor átvágott a patakon, behúzódva a vízmosásba melyet sűrű bokrok takartak el a fürkésző szemek elől.
A kutyák a patakig követték, majd elvesztették a nyomot.
Morgó mindent túlélt. De a legutóbbi vihar más volt. Erejét bizonyítja, hogy a sziklabarlang oldalát kimosta a lezúduló víz, és az omladék majdnem maga alá temette.
Ahogy ott feküdt aléltan a bokrok alatt, füle tompa hangokat fogott fel, árnyékokat látott mozogni. Ösztöne azt súgta meneküljön, de nem tudott megmozdulni, reszketett.
Morgó, vastag bundáján meleg nyaldosást érzett. A homályos árnyék hosszú, végtelennek tűnő időn át ott maradt. Addig nyaldosta sebeit, míg lassan visszatért testébe az erő. Újraéledő szimatával málnabokrokat fedezett fel maga körül. Már enni is képes volt, és a kutya, amelyik hozzá szegődött, megnyugtatta ösztöneit.
Néhány nap múltán együtt vetették be magukat a sűrűbe. A kutya nyugtalanul rohangászott a kidőlt fák között, Morgó követte.
A tisztásra érve kellemetlen szag ütötte meg az orrát. A kutya szűkölni kezdett.
A vadőr házának üszkös romjai még füstölögtek, kesernyés szag szállt fel a párával.
Morgó a leégett pajta helyén a felperzselt fű körül szimatolt. A kutya mellette toporzékolt. Akkor egy ember lépett ki a fák közül, kezébe fegyverrel. Ahogy megpillantotta a fiatal medvét, vállához kapta a puskát és célzott.
A kutya nyüszítve rohant az ember felé. A medve, mellső mancsaival felemelkedett és a levegőbe szimatolt, majd lassan elindult a kutya után.
Az ember mozdulatlanná dermedve nézte a különös látványt, puskáját szorosan maga mellett tartva. Agyában hirtelen mintha villanyt kapcsoltak volna.
Amikor a kutya a lábához dörzsölődött leguggolt melléje s hagyta, hogy a medve körbe szimatolja. – Na, micsoda viselkedés ez Morgó? – szólt halkan, és mosolygott. Megkönnyebbülve látta, hogy az állatban a szagok hatására éledni kezdenek az emlékek.

📷

Többszörösen díjazott az ember és medve barátságát bemutató, Lekvár című alkotás • Fotó: Zsigmond Attila
 (https://szekelyhon.ro/aktualis/megfilmesitette-az-ember-es-medve-baratsagat)


Megjegyzések