Két friss diplomás pesti fiatalember gondolt egy nagyot, és hátizsákkal útnak indultak, hogy felfedezzék Székelyföldet. Csábította őket a vadon, a medve-les túrák, szóval minden, amit arról a helyről tudtak.
A sportos, jó fizikummal rendelkező fiatalok úgy gondolták, vonattal mennek Csíkszeredáig, ott várni fogja őket Jóska, akit Budapesten ismertek meg, és egész úton ő lesz a kísérőjük.
Jóskáról mindössze annyit tudtak, hogy nagy ismerője a székelyföldi havasoknak, minden nézésre érdemes dolgot, helyet ismer és jóban van a medvékkel, tehát vele biztonságban lesznek. Jóska a túravezetésért pénzt kérni nem szokott, csak egész napos ellátást a hátizsákokból és azt, hogy vigyék jó hírét a hegyeken s a határokon túlra.
A két fiatal rendre meg is érkezett Csíkszeredába. Igaz, hogy hosszú, zötyögős útjuk volt, de megnyugodtak, mert Jóska várta őket és az ő irányítása mellett felfrissülés céljából, be is vetették magukat az első kocsmába.
Pálinkával kezdték, kávéval folytatták, aztán az egészet beterítették zsíros kenyérrel, lila-hagymával és készen is voltak a következő útra. Busszal mentek tovább Jóska falujába, ahol a csűrbe kaptak éjszakára szállást, addig megtelepedhettek a tornácon, magukba szívták a friss hegyi levegő, a nyíló virágok, s Jóska anyja főztjének illatát.
- Aztán a csűr melletti budiba könnyíthettek magatokon. A kút mellett, a fém cseberben, mosódhattok. Friss kútvíz van benne, csak a marhák ittak belőle, mielőtt csordába mentek - magyarázta Jóska, miközben élvezettel figyelte a fiatalemberek elképedt ábrázatát.
Elégedett volt magával amiatt, hogy ilyen gyorsan sikerült kimozdítani őket kezdeti nagy magabiztosságukból.
- Ne féljetek, csak vicceltem. Kicseréltem a vizet - nevetett aztán.
Amikor a déli harang megkondult, a tornácon megterített asztalon már ott gőzölgött az illatos pityókatokány, jóféle házikenyérrel, rozspálinkával kísérve.
- Nyugodtan csak fiúkák - biztatta őket Jóska. - Addig egyetek, amíg van mit. Kell az erő, mert holnap hajnal hasadtával indulunk fel a hegyekbe.
Ettek is a fiúk rendesen, nem igen kellett a biztatás. Evés után leheveredtek egy almafa alá, bámulták a tiszta kék eget.
- Te Balázs, élnél itt? - kérdezte Gábor.
- Nem tudom, de most jólesik ez a csend.
- Gyönyörű hely! - sóhajtott Gábor.
- Igazi nomádok ezek - mondta Balázs. - Szinte hihetetlen, hogy Európában még van ilyen!
- Na fiúkák, hogy érzitek? Menni fog a hegymászás? - lépett közéjük Jóska.- Hát, mi nem először fogunk hegyet mászni - ült fel Balázs. - Voltunk a svájci Alpokban, a francia Pireneusokon.
- Akkor jól van. Nektek nem mondok semmit az útról, csak a kezdőknek szoktam miheztartás végett. Ti profik vagytok - nyugtázta a dolgot Jóska.
Másnap, mikor elindultak még alig pirkadt. Kishavas oldalán könnyedén felmásztak a tetőre. A nap éppen akkor bukkan elő Pogányhavas
mögül, ők pedig egy cseppet leültek pihenni, s ha már leültek, bekaptak pár falatot a hátizsákból. Alattuk susogott a fenyves, bármerre néztek, gyönyörű volt a kilátás. Jóska most megcsillogtathatta tudását, mert a fiúk minden magasabb hegyvonulat nevét tudni akarták.
"Ott, a távolban kéklik a Hargita, a székelyek szent hegye, itt balra, kicsit közelebb a Kis és Nagysomlyó-hegyet látjátok. Pogányhavastól kissé nyugatabbra van Nagyhagymás, Naskalat- hegység, és az a csúcsos szikla ott, az Egyeskő. Mi Fügés-tető felé fogunk menni, fel egészen Pálos fejibe. Hogyha elnéztek arra, ott a völgy felett, a fenyveskoszorú középéből kimagaslik az a kopasz hegy, az Szellő-tető. A régiek azt mondják, a belsejében van egy barlang, s abban
van Dárius kincse."
A fiúk eddig szó nélkül hallgatták Jóskát, Dárius említésére azonban felkapták a fejüket.
- Dareiosról, a perzsa királyról van szó? - kérdezte Gábor.
- Arról hát! Amikor a szkíták ellen seregével betört Erdélybe, a nagy vereség után oda vonult
vissza.
- Aztán pont itt ásta el a kincseit - mosolygott Balázs.
- Az öregek ezt állítják.
- Te pedig hiszel nekik.
- Már mért ne higgyek? Azért mert nem jártak egyetemre? - sértődött meg Jóska.
- Jól van, csak vicceltem - nevetett Balázs.
- Te Jóska, ha már ilyen messzire eljöttünk, megnézhetnénk azt a barlangot - cukkolta Gábor.
- Aztán ásód van- e? - vágott vissza Jóska.
- Nincs, de minek?
- Hát mivel akarod kiásni a barlang bejáratát, a körmeiddel?
- Mért kéne kiásni?
- Mert Dáriusnak annyi esze volt, hogy betömette.
A fiúk belátták, Jóskát nem lehet szóval legyőzni, kíváncsiak lettek szusszal meddig bírja,
mert legalább tizenöt-húsz évvel idősebb lehetett náluk.
- Jól van, Dárius kincséről lemondunk, ha cserében megmásszuk a Szellő-tetőt - mondta Balázs.
- Természetesen, csak még előtte mutatnék sok egyebet is, úgy hogy induljunk - javasolta Jóska.
Elindultak Szermászó oldalán keresztül Fügés-tető felé. Megállás nélkül mentek, ahol lehetett kikerülték az erdőt. Pálos fejibe érve, egy kaszáló mellett Jóska hirtelen megállt. Friss széna illata csapta meg a fiúk orrát.
- Na fiúkák, itt volna egy kicsi dolgom. Pár óra csak, addig pihenjetek - mondta és a kaszáló szélén sorakozó mogyoróbokrok egyikéből gereblyét húzott elő, majd nekiállt, hogy egybegyűjtse és boglyába rakja a ropogósra száradt rendeket. Eleinte a fiúk a bokor árnyékából Jóskát figyelték, ahogy dolgozik, aztán a napot, ahogy egyre hanyatlik, s amikor árnyékok kezdtek hosszúra nyúlni, már nem találták a helyüket.
- Meddig csinálod ezt Jóska? - unta meg a dolgot Gábor.
- Hát ameddig nem végzek vele.
- Azt mondtad pár óra.
- Hát igen, de én sem tudom pontosan, hogy pár óra mennyi idő.
- Mindjárt beesteledik és nem sokat mentünk - türelmetlenkedett Balázs. - Hol éjszakázunk?
- Hol? Hát, ha nem akartok sötétben gyalogolni, akkor ott abban a kalibában - mutatta az irányt Jóska.
A fiúk, ha eddig nem tudták, mi az a kaliba, most megtudták, mert a kaszáló végében, a fenyves erdő szélén sete-sután álló deszkakunyhóba nekik kellett behordani a friss szénát derékaljnak.
- Jól átvágtál minket - panaszkodott Gábor lefekvés után.
- Te panaszkodsz? Én dolgoztam holdvilág mellett. Ha segítettetek volna, hamarabb végzek - vágott vissza Jóska.
- De mi túrázni jöttünk nem dolgozni - kelt Gábor védelmére Balázs.
- Ha ez a helyzet fiúkák, akkor legközelebb télen kell idejönni - csitította őket Jóska.
- De nyugalom, holnap folytatjuk az utat, s addig megyünk, ameddig akarjátok.
Másnap kora-reggel újra nekivágtak az útnak. Pálos fejiből leereszkedtek a völgybe, átvágtak a Pálos-patakon, majd nekimentek egy erdős, meredek hegyoldalnak, így eljutottak egészen Mogyorós-homlokába, majd Fata felé vették az irányt, végig a hegygerincen Szellő-tető felé.
Közben az ég erősen beborult, a távolból mennydörgés moraját sodorta feléjük a fel- feltámadó szél. Alattuk a suttogó fenyves zúgni kezdett.
A fiúk egyre növekvő aggodalommal lihegtek Jóska nyomába.
- Remélem van erre menedékház vagy valami, ha nyakunkba szakad a vihar –szólalt meg Gábor.
- Olyan itt nincs, legfeljebb kaliba – mondta Jóska.
- Az most mindegy, csak nem szeretem nyakamban a vizet.
- Azt én se – dünnyögte Balázs, s alig, hogy kimondta, csepegni kezdett az eső.
- Gyorsan menjünk be a fák alá, a sűrűbe –javasolta Jóska.
- Nem muszáj, ez még semmi.
- Mindjárt nem lesz az.
- Honnét tudod?
- Tapasztalatból.
Alig, hogy behúzódtak az erdőbe, a vihar hirtelen lecsapott.
Mennydörgés rázta meg a hegyeket, villámok cikáztak a fák között és a leereszkedő felhőkből olyan vízözön zúdult a hegyekre, hogy mindenfelé, szinte méterenként kisebb patakok keletkeztek.
- Szerencsére a széna már boglyában van –jegyezte meg Jóska.
- Neked most tényleg ez jár a fejedben? –háborgott Balázs. –Hogy fogunk így tovább menni, már ha egyáltalán túléljük ezt a vihart? –vacogott, mert érezhetően lehűlt a levegő.
- Mi van fiúkák, berezeltetek? –mosolygott Jóska. –Itt ilyen az időjárás, nem tudtátok?
- Nem éppen erre készültünk –vallották be a fiúk. –Az egész eddigi túra egyáltalán nem olyan volt, mint amit elképzeltünk.
- Na látjátok, nem szabad előre semmit eltervezni, akkor nem lesz csalódás.
- De nekünk Somogyi Döme ajánlotta, aki a tavaly volt itt. Azt mondta, ez olyan hely, amit mindenképpen látni kell.
- És nem olyan?
- Tulajdonképpen de. A táj tényleg lenyűgöző és vadregényes, de mi azt hittük…
- Hogy ki lesztek szolgálva, mi? Azt hittétek, hogy ha valami vad, érintetlen, azért még lehet kényelmes. Fürdőszobás vendégházra vágytatok fenn a havasokban. Azt képzeltétek, hogy az itt élők miközben a szénával, legeltetéssel bajlódnak, titeket majd előkelően kiszolgálnak.
Döme is azt hitte először, meg mindenki, akit én kísértem, aztán otthon, Magyarországon mit meséltek, az igazat mondták?
Balázst mintha darázs csípte volna meg, a fejéhez kapott.
- Hogy te milyen egy furfangos székely vagy barátom! –csapott Jóska vállára. –Hogy
fundáltad ki ilyen jól a dolgot, hogy így megleckéztessél minket?
- Adta magát a dolog –válaszolt Jóska. –Egy párszor voltam én is Pesten, meg másutt is és mindig úgy éreztem, hogy egy kicsikét úgy, hogy is mondjam, lesajnálnak minket, székelyeket a magyarországi magyarok, hát ebből jött az ötlet. Aki annyira fenn hordja az orrát, de ide merészkedik, azt meg kell leckéztetni.
A fiúk szeme csillogott az izgalomtól, lelkük mélyén szégyellték, hogy igaza van Jóskának.
Ők is kicsit ilyenek voltak és jó sok olyan embert ismertek, akikről úgy gondolták, rájuk férne a lecke.
–Na most, hogy mindent elmondtam, szerintem indulhatunk, de szeretném tudni, ti mit mondotok, amikor hazamentek? –kérdezte Jóska, és kíváncsian fürkészte az arcukat.
Balázs úgy tett, mintha gondolkodna, de Gábor kéjesen vigyorgó arcát látva már tudta mi a válasz.
–Látom megértettétek a lényeget. Ti sem a teljes igazságot fogjátok terjeszteni –mosolygott elégedetten. Közben a nap kisütött, így a csapat újra nekivágott az útnak, mert már egészen közel volt a cél.
📷 Pixabay - Erdélyi táj
Megjegyzések
Megjegyzés küldése