Kondra Katalin: A sárga ház titka

Amikor egy kimért női hang közölte velem telefonon, hogy nem én kaptam meg az állást, úgy éreztem magam, mintha arcul vágtak volna. Pár perccel később egy izgatott női hang pedig azt mondta, szintén a telefonba, hogy segíteni akar, mert tudja, hogy bajban vagyunk és Árnyason van egy sárga ház.

–Tessék? Ki beszél? Halló! –kiabáltam, de csak zúgást hallottam, majd megszakadt a vonal.

Nem tudom ki lehetett, de jól tudta, hogy lakást keresünk. Nemrég ugyanis ki kellett költöznünk az albérletünkből, akkor épp egyik ismerősünk nyaralójában laktuk, csakhogy nyakunkon volt a tél.

Azonnal kocsiba ültem, Árnyasra mentem és érdeklődni kezdtem a sárga ház után. Akiket kérdeztem, mind azt mondták, hogy a ház a község tulajdona, és le fogják bontani.

Nem értettem a dolgot, ezért bementem a hivatalba azt remélve, tudnak segíteni.

A polgármester nagyot nézett, amikor elmondtam, hogy miért jöttem.

–Az a ház lakhatatlan! –értetlenkedett.

–Annyi baj legyen! Majd rendbe hozzuk –győzködtem.

–Sajnos elkésett, mert a falu lakói egyöntetűen a bontásra szavaztak.

–De nekem szükségem van a házra! —fakadtam ki és könyörögtem, hogy adják nekem.

A férjemmel majd rendbe hozzuk, és havi részletekben néhány év alatt kifizetjük az árát.

Viselkedésem mindenkit meghökkentett, aki tanúja volt a jelenetnek, de miután megtudták, hogy állástalan, hajléktalanságra ítélt nő vagyok, ígérték, minden tőlük telhetőt megtesznek.

Egy héttel később, azért érkeztünk Árnyasra, hogy birtokba vegyük a sárga házat, mely a temető mellett, egy romos kastély szomszédságában állt.

Nagy utcára néző ablakai voltak, a tetejét belepte a moha, a homlokzatról mállott a vakolat, de a házba lépve, kellemesen csalódtunk. Minden helység bútorozott volt és jó állapotú, csak a por és a pókhálók jelezték, hogy rég nem lakják.

A bejárattal szemben nyílt a konyha, jobb oldalt a hálószoba, bal oldalt a nappali volt, ahonnét keskeny ajtó vezetett a fürdőszobába. A nappali ablaka alatt nagy fekete zongora állt, az egyik sarokból robosztus kőkandalló nézett ránk kíváncsian, mi pedig rögtön elképzeltük, amint hideg téli estéken itt teázgatunk.

Úgy tűnt, elég lesz egy alapos takarítás és be is költözhetünk, így másnap takarítóeszközökkel felfegyverkezve érkeztünk. Amint kitártam az ablakokat feltűnt, hogy megcsillan rajtuk a fény, aztán észrevettem, hogy minden pókháló eltűnt.

—Valaki járt itt! —kiáltottam ijedten, de gyorsan meg is nyugodtam, mert a férjem szerint az önkormányzat takaríttatta ki a házat. Mivel semmi dolgunk nem volt, azonnal elkezdtük behordani és elrendezni a holminkat.

Pár nap múlva, magam sütötte süteménnyel léptem be az önkormányzat ajtaján.

A polgármester örömmel fogadott, de a takarítás miatti hálálkodásomat elhárította, tagadta, hogy az ő érdemük lenne. Nem értettem a dolgot, de nem is firtattam, inkább hazasiettem és teásbögrével a kezemben leültem a kandalló mellé.

Egyedül voltam, a férjem dolgozott. Gondolataimban merültem, mikor hirtelen olyan sejtésem támadt, hogy valaki figyel. Először megdermedtem, de pár perc múlva felálltam, óvatosan sorra jártam az összes helységet, aztán megnyugodtam, mert a házban rajtam kívül nem volt senki.

Napokig semmi nem történt, mígnem egy reggel a férjem azzal keltett, úgy érzi, valaki van a házban, mert lépteket hallott. Pincétől a padlásig minden átkutattunk, hátha valami állat vert tanyát, de sehol semmit nem találtunk. Miközben kávénkat szürcsöltük, eszembe jutott, amit az elmúlt napokban tapasztaltam, és mindent elmondtam a férjemnek. Súlyos csend telepedett ránk, riadtan néztük egymást.

–Ez egy kísértetház —mondtuk ki egyszerre, és értelmet nyert, miért akarták lebontatni.

Délután boltba kellett mennem. Amikor beléptem az ajtón, az eladó olyan elmélyülten beszélgetett egy vevővel, hogy engem észre sem vettek.

–Ezek se maradnak ott sokáig! —sopánkodott az öregasszony.

–Nem csoda! Azok után, ami a házban történt —válaszolta a boltos, miközben meglepődve nézett rám.

–Elnézést, nem láttam, hogy itt van. –Maguk laknak a kísértetházba?—fordult felém az öregasszony.

–Igen —szóltam kurtán.

–Hát Isten óvja!—motyogta, majd sietve elhagyta a boltot.

–Miben segíthetek? —lépett hozzám a boltos.

– Kérem, beszéljen nekem a házról—feleltem, mire ő kissé habozva beszélni kezdett.

– Régóta lakatlan. Miután az öregasszony meghalt, sok lakója volt, de mindegyiküket valami szerencsétlenség érte. –Ezt nem mondja komolyan! —döbbentem meg.

–Az egyik családnak minden állata elpusztult. Egy másik családot valami rejtélyes betegség vitt el. Volt egy gyerektelen pár, de a férfi felakasztotta magát, a felesége pedig megőrült. Azután a pap megszentelte a házat, hogy az új tanítónő be merjen költözni.

– Vele mi lett? —vágtam közbe izgatottan.

–Egy éjjel hallani vélte, hogy valaki játszik a zongorán, szinte sokkot kapott, nem sokkal később pedig egy női alakot látott átsuhanni a szobán, ekkor úgy megrémült, hogy azonnal kocsit rendelt s mindent hátra hagyva elmenekült.

–Hát a kastély? Abban is vannak kísértetek? —faggattam tovább.

–Ott egy gróf lakott a feleségével és a kislányukkal, de jöttek az oroszok és el kellett menekülniük, senki se tudja mi lett velük.

–Köszönöm, hogy mindezt elmondta —szóltam, majd gyorsan összeszedtem, amit venni akartam, és rohantam haza.

Óvatosan nyitottam be a házba, a szívem hevesen zakatolt.

El akartam pakolni a vásárolt holmit, de olyan sejtésem támadt, hogy valaki van a házban. Mintha hideg kéz markolta volna meg a szívemet mikor a nappaliba lépve, a szemközti falról egy fekete-fehér kép meredt rám.

Tudtam, hogy nem volt ott azelőtt, remegve mentem közelebb.

A nő karján a csecsemővel, kísértetiesen hasonlított az édesanyámra, mögötte katonaruhás férfi állt, a kép aljára ezt írták: „Erzsikének örök emlékül, 1943.” Megborzongtam. Nemrég elhunyt édesanyám neve Erzsébet volt, és abban az évben született.

Eszembe jutott, hogy alig beszélt a gyerekkoráról. Egyszer azt mondta, gyermekotthonba nőtt fel, majd onnét kikerülve, várandós velem egy olyan férfitól, akit soha többé nem látott. Amikor leemeltem a képet, hogy jobban megnézzem, láttam, hogy a hátulján valami írás van.

A szívem majd kiugrott, ahogy olvastam. „Drága Erzsikém! Ez a fotó pár nappal a születésed után készült. Amikor fél éves voltál, az édesapád meghalt. A grófék, akiknél dolgoztam nagyon jók voltak hozzánk, nekem adták a sárga házat, aztán beteg lettem, így téged magukhoz vettek, hogy igazi családba nőj fel. Amikor jöttek az oroszok mindennek vége lett. Hosszú életet kaptam a sorstól, de mit ér nélküled? Örökké azt várom, hogy egyszer hazatérsz.”

Hirtelen megszálltak az édesanyám betegágyánál töltött órák fájó emlékei, újra hallottam szavait, ahogy lázálmában egy sárga házról beszél, majd könyörög, vigyem őt a temetőbe, mert az idős asszony, aki a három fenyőfa alatt, a sírra az árvácskákat ülteti, őt hívja. Abban a pillanatban úgy éreztem, látnom kell a sírt.

Átrohantam a temetőbe, teljesen össze voltam zavarodva. Vajon hol lehet a három fenyőfa? —nézelődtem.

Hirtelen egy árnyék suhant mögém, valaki megérintette a vállam. Dermedten fordultam hátra.

–Kicsoda maga? —meredtem az idős asszonyra.

–Hát nem ismersz meg Erzsikém?

–Nem. Soha nem láttam magát —mondtam, mert a fakó kék szemek és a halovány arc, nem hasonlított arra a női arcra, akit a képen láttam.

–Nem csoda, nagyon régen volt… túl korán elszakítottak tőlem. Én vagyok a grófné, a kastélyból. Szegény édesanyád mennyire várta, hogy hazatérj. De ne aggódj, jól van ő is. Látod? Ott fekszik lent, a három fenyőfa alatt.

📷 Internet