Maximilian Pilkert fura gyerek volt.
Mindig valami veszélyes játékot űzött, azt mondták róla, hogy kekeckedik a halállal, de az nem talál fogást rajta, mert az égiek a kegyeikbe fogadták.
Lehet benne valami, mert amikor elütötte egy autó, agyrázkódással megúszta, aztán átvágtatott rajta egy megvadult ló, azt is túlélte. Zuhant le lépcsőről, fáról, a sebek behegedtek, csontjai összeforrtak, de azok a sérülések, amiket a puszta létezésével másoknak okozott, azok nem gyógyultak.
Max tudott arról, hogy egykori iskolatársa Tobias Hanson, minden sikertelenségéért őt okolta.
Tobias felnőttként sem tudta feldolgozni azokat a sérelmeket, amelyeket gyerekként a Maxal való összehasonlítgatások miatt kellett elszenvednie.
Végy példát Maxról. Nézd, milyen ügyesen csinálja. Te soha nem leszel olyan jó, mint Max! Ilyen és hasonló beszólások közepette érett férfivá, de addigra önbizalma oly mértékben csorbult, hogy egyetlen lányt, sem mert megközelíteni. Csak figyelte őket, és távolról is képes volt mély érzelmeket táplálni egyik-másik lány iránt, azonban keserű csalódásként élte meg, hogy azok észre sem vették.
Amikor pedig megtudta, hogy Max épp azzal a lánnyal kezdett járni, akibe ő bele volt zúgva, különös mód zaklatott lett.
A lányt Saranak hívták. Tobias soha nem látott nála szebbet. Napról - napra gyűlt benne a harag, amiért nem tudott a közelébe férkőzni. Olyankor, hogy szenvedését valamelyest enyhítse, leitta magát, máskor, mint valami őrült, bolyongott.
Mivel nem sok kapcsolata volt a valósággal, arról sem szerzett tudomást, hogy időközben Max és Sara szakítottak, Maxot pedig annyira megviselte a dolog, hogy azt tervezte, vonat elé veti magát.
Tobias épp akkor járt arra, amikor Max a peronon állt és a befutó vonatot várta. Egymásra meredtek. Max abban a pillanatban úgy érezte, hogy olcsó, és szánalmas halál lenne Tobias szeme láttára zuhanni a vonat elé.
Meggondolta magát, visszalépett, ekkor hirtelen kicsúszott lába alól a talaj.
Mint hajnalhasadáskor a fény, derengeni kezdett valami.
Irtózatos képek villantak fel Max szemei előtt. Mindenfelé vér, leszakadt végtagok, szirénázó mentő.
Hirtelen mozdulattal felült, dörzsölgette a szemeit, zsongott a feje.
Arra gondolt, hogy az egészet csak álmodta. Próbált magához térni.
- Jó nagyot aludtam, hol vagyok? - nézett körül.
- Üdv az Átjárón! - ragadta meg kezét egy férfi.
- Mi ez a hely?
- Egy vonat. Átjáró a neve.
- Hogy kerültem ide?
- Jegyet váltottál.
- Nem emlékszem.
- Nem számít, jó helyen vagy.
Maxot a válasz nem nyugtatta meg.
Ezt is csak álmodom. Mindennek az a sok horrorfilm az oka - gondolta.
Rengeteget megnézett, mert azt vallotta, az ember minél több borzalmat lát, annál jobban megedződik. Muszáj, mert csak az edzettek maradnak életben, a többi kihullik.
Ez egy természetes szelekció. Vagy fejlődsz és változol, vagy eltűnsz, mintha sosem lettél volna. Dzsungel a világ, ahol az egyik ember vadász, a másikra vadásznak.
- Na, most viccet félretéve, mi történt velem? - próbálkozott, mert teljesen össze volt zavarodva.
- Mi itt valamennyien utazók vagyunk, most már te is közénk tartozol. Hidd el, jobb itt, mint odaát - magyarázta egy nő.
- Pokol vagy mennyország?
- Egyik sem, de valahol a kettő között.
- Az hogy lehet?
- Én öngyilkos lettem, de vannak itt olyanok is, akiknek valaki más akaratából került sínre az élete. Te melyik tábort erősíted?
- Fogalmam sincs - ingatta a fejét Max.
- Először meg akartam halni, de úgy emlékszem meggondoltam magam. Nem tudom.
- Hidd el, nem számít, itt valamennyien ugyanúgy élünk. Odaát mindenki azt mondja, az igazság ideát van és tudod mit? Igazuk van.
- Mit csináltok egész nap? - érdeklődött Max.
Végre felfogta, hogy mostantól új élet van, és ahhoz kell igazodnia.
- Utazunk.
- Állandóan?
- Az élet tulajdonképpen állandó utazás, de mindig vannak megállók. Nekünk persze a megálló nem a megérkezésről szól, de mindig célja van. Ahol az Átjáró megáll, ott valakire vár valami megoldandó feladat. Sosem tudjuk előre, hogy kinél van a kulcs, erre magunknak kell rájönnünk.
- Izgalmasan hangzik - csillant fel Max szeme.
Érezte, hogy a vonat lassít.
Az utazók egy része leszálláshoz készülődött, a többi evett vagy olvasott.
Max szedelőzködni kezdett, s amikor a vonat megállt, a leszállókkal együtt a peronra lépett.
Minden idegennek tűnt, fogalma sem volt arról, hol lehet. Akik vele együtt leszálltak szétszéledtek, hirtelen úgy érezte, magára maradt. Nem tudta mit csinálhatna.
Épp vissza akart menni a vonatba, amikor tekintete megakadt egy fickón, mintha már látta volna valahol.
Nyugtalanság szállta meg, valami furcsa előérzet. A fickó egy lányt követett, aki az éppen induló vonat felé rohant.
Max nézte, aztán hirtelen minden világos lett, tudta mi fog történni.
Úristen, Sara az, veszélyben van! Az a fickó Tobias!
Futni kezdett. El akarta kapni, meg akarta semmisíteni, hogy többé ne árthasson senkinek.
Hirtelen éles fékcsikorgást hallott.
Arcát a kezébe temette, hogy ne lássa a vért, a leszakadt végtagokat.
Amikor egy hűvös kéz megérintette, riadtan nézett fel. Sara állt vele szemben, gyönyörűen.
- Jó, hogy újra látlak – mondta Max. - Már azt hittem, mindennek örökre vége.
- Én jól vagyok – mosolygott Sara, – de Tobias őrjöng amiatt, hogy együtt vagyunk.
- Szegény ördög. Tulajdonképpen sajnálom, soha nincs szerencséje – sóhajtott Max és elfordult, így nem láthatta, hogy Tobias a sínekre veti magát.
Egy pillanatra volt csak az Átjárótól, de nem érte el.
2019. február
Megjegyzések
Megjegyzés küldése