A Kárpát haza jelentős eseményeiről adott hírt a XIX. század tízes-húszas éveiben Mednyánszky Alajos. A korszak olvasói igényének megfelelően nem krónikás modorban, nem az adatok száraz felsorolásának formájában, hanem regékben, mondákban és legendákban. Történelmi események, családi mondák és mesék kerültek leírásra egy-egy különös alakú szikla, vagy hegyre épített vár kapcsán. Ezek a legendák ma sem veszítették el érdekességüket, nem fakultak meg az eltelt évek alatt. Olyan válogatást közlünk, amely főleg a Felvidék hegyes-völgyes vidékein gyűjtött regéket tartalmazza.
Az elsőrendű csillagok között, amelyek a tizenhatodik és a tizenhetedik században fényesedtek és ragyogva világítottak a magyar látóhatár felett, ott voltak a Thurzó grófok: hatalmuk, gazdagságuk és az általuk viselt magas méltóságok révén csakúgy kiemelkedtek, mint az államnak háborúban és békeidőben tett szolgálataikkal. Azoknak az időknek minden krónikás alapján olvasható a dicsőség és hírnév övezte neve ennek az előkelő nemzetségnek, amely, noha réges-régen kihalt, a majdan születendő unokák hálás emlékezetében örökkön élni fog. Holott eredetileg nem is Magyarország termékeny talajából sarjad ki nemes törzsük, de mihelyt átültették belé, mély gyökeret vert a hazai földben, szaporodó ágaival erőteljesen és bensőségesen, szeretettel ölelte magához új hazáját, melynek idősebb fiai e tekintetben csak ritkán érték utol, de felülmúlni sohasem tudták.
Csupán feltevés, nem bizonyosság, hogy Lengyelhon volt a Thurzók bölcsője, hogy onnan vándoroltak be Ausztriába, és övék volt két vár, Grafeneck és Raucheneck. Anton Steyerer a II. Albrecht osztrák hercegről írt történelmi művében idéz egy 1363-ból származó okiratot, és ebben előfordul bizonyos Johann Thurs von Raucheneck neve; alighanem ez a Johann vagy egyik fia vándorolt be Ausztriából Zsigmond császár idején, aki mindenekfelett kegyelet az idegeneket, és nemcsak megkönnyítette Magyarországra való jövetelüket, de még javakat, és tisztes hivatalokat is ruházott rájuk. Tudniillik már harminc esztendővel ezután, 1396-ban találkozunk bizonyos Thurzó Márton szepesújvári várnagy nevével, azoknak a sorában, akik a szerencsétlen nikápolyi csatából élve kerültek ki, és hosszas bolyongás után végül visszatértek övéikhez. De még az ő neve is magánosan fordul elő nemzetsége említésekor, közvetlen leszármazottainak a nevét nem ismerjük, ahogy tetteiket és érdemeiket sem, mígnem a nagy hatalmú augsburgi Fuggerek társaságában találkozunk a Thurzókkal, akik a magyarországi bányák birtokosai, a legmagasabb országos tisztségek viselői, és urai annak a hatalmas vagyonnak, amelynek eredetét különleges eseménynek tulajdonítják.
Régóta folyt már Magyarországon a bányaművelés, serény kezekkel ragadták ki a föld méhéből az ott rejtőző nemesfémeket, de tudományos ismeretek hiányában gépiesen űzték ezt az ipart is, minden többihez hasonlatosan. Ilyenformán nem tudott az államnak oly fontos foglalkozás kinőni a gyerekkorból, az alantas mesterség művészetté, sőt végül tudománnyá nemesülni. Sűrű fátyol leplezte még el a fémek kezelésének, kiváltképpen a leválasztásának a módját, az állam nagy kárára, de ugyanakkor hasznára a szomszédoknak, akik az ilyesmiben, ha nem is annyira, mint napjainkban, mindenesetre előbbre voltak, mint Magyarország harcias fiai. A királynak nem sokat jelentett a gazdag bányák birtoklása, előnyösebbnek látta bérbe adni őket, s ez a rendszer csábította azokat, akik járatosak voltak az ipar területén: rövidesen annyi híve lett, hogy meg is honosították. Ernuszt Hampó, egy külföldi, birtokolta a magyarországi bányákat, amikor Thurzó II. János gróf bérbe vette tőle húsz aranyforintért a besztercebányai rézbányákat. A vállalkozás egészen jól indult, főként azért, mert a Fuggerek társultak Thurzóval, és kézbe vették az általa kinyert fém továbbítását, s egyáltalában – egész Európában szétágazó kapcsolataik felhasználásával – a vállalkozás teljes kereskedelmi irányítását. Tekintélyes volt a nyereség, amit mindkét fél húzott a fáradozásból, de Thurzó mégis némi idegenkedéssel látta, hogy a velenceiek magyarországi rézrendelése évről évre növekszik. A Fuggerek ügynökei – Thurzó felkérésére – rövidesen kipuhatolták, hogy nincs mit csodálkozni azon, ha a velenceiek oly mohón áhítják Thurzó gróf rezét, mert ismerik a titkát, miképpen lehet abból az ércből aranyat leválasztani; számottevő mennyiségben nyerik ki belőle, számottevő hasznot hajt nekik. Ez az ámulatba ejtő, nem várt híradás menten felkeltette a Thurzókban a vágyat, hogy a titok birtokába jussanak, legfőképpen Györgyben, János gróf idősebbik fiában, aki tüzesvérű és gyors felfogású fiatalember volt. Nem holmi önzés, hanem akaratos kívánság, hogy egy fontos felfedezés átplántálása révén szolgálatot tehessen hazájának, merőben a jóra való törekvés, aminek utóbb annyi nagyszerű példáját adta – ez lobbantotta lángra az ifjú nemes lelkét, és eltökélt szándéka volt, hogy a fontos munkát nem bízza bérencekre, hanem maga végzi el. A megvalósítás nem ment könnyen, mert a velenceiek féltékeny éberséggel őrizték a különleges, aranyat adó művészet titkát, a közlékenység nem volt kenyerük, ezen a téren éppoly kevéssé, mint államügyek intézésekor általában, és miért lettek volna közlékenyek? Titkot tartani pedig sehol a világon nem tudtak olyan jól, mint Szent Márk alamuszi birodalmában. Hogy egyenes úton mit sem lehetett elérni, ahhoz eleve nem férhetett semmi kétség, fondorlatokkal kellett elnyerni azt, amit fondorlattal vontak el a tudományból, az egész emberiség közkincséből. A két gróf tehát nekilátott a terv kovácsolásának, és György nem késlekedett a valóra váltással.
Egy Észak-Itália legnevezetesebb városain átvezető út során – amelyre egyébként álnevet felvéve indult el – mintegy véletlenül került ez a mi emberünk Velencébe, ahol úgy látszott, egyetlen tennivalója, sőt, ottlétének kifejezett célja az, hogy átengedje magát a szórakozások legkülönfélébb fajtáinak. Azt remélte, legbiztosabban léha külsővel és magatartással tudja eltéríteni magáról az örökkön gyanakvó szigetdespoták figyelmét, és a százszemű Árgust a semmitmondó köznapiság burkával ámíthatja el. Miközben háza visszhangzott a zajos mulatozásoktól, miközben fényes ünnepségek nem jelentéktelen summákat emésztettek fel, és György gróf napról napra mindinkább rászolgált Velence egyik legnagyobb kéjencének címére, amit láthatólag megtisztelőnek és kívánatosnak érzett, azért nem tévesztette szem elől célját sem, és minden eszközt megmozgatott, hogy közelebb kerülhessen hozzá. Csakhogy a terv nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mert akármennyi aranyat herdált is el, mindössze annyit ért el, hogy sikerült kipuhatolnia, hol végzik a titkos műveleteket: de hogy oda beléphessen – erre irányuló minden kísérlete, a legagyafúrtabbul előkészített is, mindeddig kudarcba fulladt. György gróf már belefáradt a hiábavaló játékba, amely nem illet jelleméhez, mikor egyszer csak úgy rémlett, mintha valami láthatatlan titkos kéz dolgoznék óhajai teljesülése ellen. Valóban így is volt. Akármennyire rejtegette is tervét, a velencei rendőrség soha nem lankadó éberségét mégsem volt képes elaltatni: minden oldalról körülvették kémekkel, és hamarosan kitudódott, hogy kicsoda ő, és mi a szándéka. Mivel pedig sok pénzt hagyott ott, és minekutána szándékát leleplezték, kárt immár nem okozhatott, hát egy ideig hagyták, hadd folytassa kisded játékait, és beérték azzal, hogy igyekezetét keresztezték; de végül, úgy látszik, megelégelték a dolgot, és egy reggel, amikor György ismét tapasztalta, hogy meghiúsult egyik ravasz terve, amelyet pedig minden eddigi közül a legreményteljesebbnek vélt, és leleményessége immár kimerült, belépett hozzá a Tanács egyik szolgája, aki értésére adta, hogy kilétét és célját leleplezték, jelenléte a köztársaságban mostantól fogva felesleges – sőt: nemkívánatos. Remélhetőleg nem kerüli el a figyelmét, milyen kegyelmes irányában a Nagy Tanács, és milyen tisztelettel viseltetik apjaura iránt.
Nehezen visszafojtott dühvel hagyta el György gróf a szigetek városát, mert az volt az érzése, hogy túljártak az eszén, kiszolgáltatta magát a gőgös köztársaságiak csúfolódásának és gúnykacajának, idő, pénz, igyekezet mind odaveszett, és egyetlen lépéssel sem jutott közelebb céljához. Csakhogy éppen ezek a körülmények tüzelték fel még inkább a bátorságát, ezek adtak óriási erőt szándékának valóra váltásához, rendíthetetlenné edzették akaratát, és végül ők segítették el az óhajtott sikerhez.
Teljességgel befelé fordulva, komoran töprengve egyetlen gondolaton, amely egyenlőre csupán egy terv csírája volt, és határozatlan formában lebegett a ködös messzeségben, arra várva, hogy majdan pontos alakot öltsön – így, félig-meddig öntudatlanul haladt a dolgos Stájerország fel vezető úton, hogy onnan majd elkanyarodjék Tirolba, a két tartományban megjárja a bányákat és ismeretekkel gazdagodjék, értékesebbekkel, mint azok az ércek, amelyeket az ember ernyedetlen szorgalma hoz fel a föld sötét mélyéről a napvilágra. Több hónap telt el ezzel, és György útra kelt vissza, hazafelé. aztán egyszer csak nem volt már ott az úton, egyetlen hűséges szolgájával tűnt el onnan, míg a kíséret többi tagja azt a határozott utasítást kapta, hogy haladjon tovább, távollétét tartsa lehetőleg titokban, és apját nyugtassa meg, ne aggódjék szeretett fiának a sorsa miatt.
Első dolga az volt, hogy szegényes öltözetet szerezzen, a haját és a szakállát megnövessze, hogy közeli ismerősei számára is felismerhetetlenné váljék. naponta egy-egy rövid útszakaszt megtéve, részben szándékosan közbeiktatott, részben akarata ellenére bekövetkezett késedelmeskedéssel közeledett a tudásra szomjúhozó fiatalember, gyalogszerrel és viseltes koldusruhában, eltorzított arccal ahhoz a viharos tengerre ráerőszakolt városhoz, amelyet nem sokkal korábban gazdagság és bőség csillogó fényességében hagyott el. Úgy vélte, még nem hosszú idő telt el azóta, amiért is szemre szánalmas állapotát még bambasággal is megtoldotta, és, miután megérkezett Velencébe, kiváltképpen azon a környéken tartózkodott, ahol szénszállító hajók kötöttek ki. Itt csatangolt ide-oda, mint afféle nyughatatlan eszelős, megszólította a járókelőket alamizsnáért, ugrándozott, táncolt, mókázással tartotta fenn magát, és olykor segített is a teherhordóknak munkájukban. Végül egyre több hasznát vették, és mert akármilyen bérrel beérte és amit rábíztak, azt pontosan végezte, sokszor még előnyben is részesítették másokkal szemben, így aztán mindig akadt dolga.
E mindvégig egyforma viselkedésével sikerült a kormány felügyelőinek a figyelmét elaltatnia, azokét, akik a titkos ércolvasztóban voltak alkalmazásban és a szárazföldről érkező szénszállítmányok további sorsáról intézkedtek. Persze mint napszámosnak, akit a legdurvább munkák végzésére fogadtak fel, nem adatott meg néki egyéb, mint hogy a rejtélyes szentély előcsarnokába léphessen be, de már ez is nagy eredmény volt, hiszen most már felcsillant a remény, hogy továbbjuthat, sőt elérheti a kitartóan áhított célt is. És ebben a reményében nem csalatkozott. A gyengeelméjű, aki előírt napi munkáját szolgalelkűen, de feltétlen megbízhatósággal végezte, látszólag oly kevéssé volt veszélyes és oly igen jól lehetett használni, hogy rövidesen odaengedték a legtitkosabb műveletekhez, és mivel jelenléte senkit sem aggasztott, nem takargatták előtte a műfogások semelyikét sem. Hatalmasat dobbant meg a nemes ifjú szíve kebelében, mikor most végre olyan közel jutott hőn áhított álmának annyi súlyos áldozat árán kiverekedett beteljesüléséhez; nehezen tudta fékezni viharosan kitörni készülő örömét, még sohasem esett ennyire nehezére a szerepjátszás, mint most, amikor roppant tudásszomját a forrás mellett ülve csak cseppenként, csak lopva volt szabad oltogatnia.
Csaknem egy egész esztendő telt el már azóta, hogy ilyen gyötrelmesen álcázott állapotban kellett élnie, de célját elérte, a nagy mű befejeződött, György birtokában volt már mindennek, amit oly buzgón kutatott, amit fondorlatosan eltitkoltak előtte, s ami majd felmérhetetlenül nagy hasznára válik néki is és hazájának is – a drága, szeretett hazának. De most már elég lett az áldozathozatalból, az álcázott gügye napszámos eltűnt, hogy apjának karjában élvezze az édes viszontlátás régóta nélkülözött örömét, és hazájának szentelje kitartó erőfeszítésen gyümölcseit. Nem ment ezentúl a nemesfém Velencébe, odahaza gyakorolták eredményesen a leválasztás műveletét, úgy, hogy a Thurzók (György követte apját minden hivatalában és méltóságában) roppant vagyonra tettek szert (a királynak csak mostantól kezdve hoztak a bányák bőséges kamatot), és megvetették egy hősi nemzetség alapjait, amely másfél évszázadon át a keményen szorongatott hazának erős és biztos mentsvára volt: nem egy mindent elnyeléssel fenyegető áradat tört meg rajta, üres buborékként tehetetlen köddé freccsenve szét.
📷 Wikipedia
Megjegyzések
Megjegyzés küldése