A nyár még mindig tombol, a környező hegyek felett tejfehér habokká csomósodtak a felhők. A tó vizére csíkokat húztak a kajakosok. A vár-kávézó magas teraszán kókadt muskátlikat ingat a bágyadt délutáni szél. A nap mintha éppen nagyot sóhajtana, hogy a délután többi részében még erősebben tűzhessen a környékre. De vissza a tegnap félbemaradt gondolatokhoz és a XV. század tatai uraihoz!
A reneszánsz és Tata egyik legérdekesebb kény-ura nem volt más, mint Hunyadi Mátyás. Mi csak „igazságos” jelzővel illetjük, de valójában a neve borzasztó volt a korban, s hallatán az ellenségei remegve bújtak volna az anyjuk ölébe. Kortársai egy páratlan kisugárzású, korszakos egyéniségnek tartották, az asztrológia, a tudományok, a könyvek, a mágia rabjának. Indulatai nagyok és egyszerűek voltak: lelkében megfért a vágyak és a szenvedélyek, a célok egész skálája. A kegyetlen hadúrtól a művészet lelkes imádójáig, a nagy és felesleges szerelemig Mátyás mindenre képes volt. Mert a természet bőkezűen osztogatta akkoriban a túláradó érzéseket a fogékony, friss áramlatok kíváncsi lelkeinek. De nem gondolkoztak ezen az emberek úgy, mint mi, hanem cselekedtek. Már csak a kényszerűség is rávitte őket a viharos gyorsaságú cselekvésre, tudták hogy félelmet kell gerjeszteniük, és bosszút kell állniuk, ha meg akarják védeni az életüket. Miután Mátyás Budáról Bécsbe tette át a székhelyét (1485-1490) különösen igaz volt ez rá.
Kétségtelen, hogy Hunyadi Mátyásban is több ember lakott egyszerre. A csillagok járását bámuló pogány, a szerelmes és a tudós. Bűneivel összetudta egyeztetni az erényeit, szerette a nőket és a szépet. Izgatott, mindig cselekvőkész türelmetlen lelke megnyugodott a tudósok és a költők társaságában. Szerintem velük és a katonáival tölthette élete legboldogabb perceit. Váraiban, Erdélytől Bécsig könyvtárakat létesített, és ezekben folytak a tudományos viták az ő jelenlétében. Roppant izgalmas alig pár méterre az egyik ilyentől ücsörögni, a tavat figyelni és a kihűlt kávét kortyolgatni. A kávé közben elfogyott, így folytatom:
„Mert a fejedelemnek arra kell törekednie, hogy megszerezze a rókának és az oroszlánnak tulajdonságait, hogy elkerülhesse a tőröket, és megvédje magát a farkasoktól.”
Mátyás valóban róka és oroszlán volt egy személyben. A sziléziai hadjáratok után már szinte évente szőttek ellene összeesküvéseket a főurai. Ő ezekről mindig időben tudomást szerzett, és hatalmas birtokadományokkal igyekezte kifogni a szelet a vitorlákból. Erről leginkább a Szapolyai, és Országh család tudna mesélni. A benne lakozó oroszlán pedig nem rettent meg semmitől. Képes volt maga kiállni Holubárral a cseh bajnokkal kopjatörésre, a moldovai hadjáratban az ellenség rajtaütésénél a hajnalig tartó harcokban pedig nyílvesszőt kapott a hátába. Dühében kiszámíthatatlan fenevad volt, s rémületes gyorsasággal vitte keresztül a terveit. Minden további nélkül küldte el a Fekete Béget, Szilágyi Mihályt a tulajdon nagybátyját Mohamed szultánhoz követségbe. Ez egyet jelentett akkoriban a lefejezéssel. Azután az egyik legnagyobb királyunk is kénytelen volt térdet hajtani a méreg és az elmúlás akarata előtt. Három napig oroszlán módjára iszonyú kínok között érte a halál 1490-ben Bécsben.
Itt a kedvenc helyén, ahol gyakran pihente ki a hadakozás és a kormányzás fáradalmait igazából megsajnáltam őt. Édesapja a magyar történelem és Európa egyik legnagyobb alakja volt. A testvére egy korszakos katonai zseni. Neki magának viszont nem sikerült törvényes örököst állítania az életműve végére. A kávézó közben bezárt, és én izzadságban úszva egy padra ültem a Szent János kikötő közelében. Sirályok billegtek bambán a korláton, hogy aztán rikoltozva marakodjanak egy haltetemen. Innen is megnézem jól a várat. Jóleső nyugalom száll meg ennek az épületnek a láttán. Homlokzata olyan, mint több kisebb diadalív, amelyekről lefelejtették a hadvezérek címereit. Gyönyörűséggel hat át a korszak művészete, amely művészetnek volt elég bátorsága ahhoz, hogy egyszerű maradjon.
A boltozatok árnyékában a makacs zárt ablakok mögött a falakban pedig a reneszánsz Mátyás gondolatai rejtőznek. Aki Tatán lakik, annak szeme túlontúl hamar hozzászokik ehhez a látványhoz, és hajlamos rá, hogy közömbösen sétáljon el mellette. Hálásan gondolok a reneszánsz zsarnokra is, mert nekünk az maradt meg belőle ami nagy és nemes volt. Aki meg akarja őt ismerni, az látogasson el Tatára és füleljen egy kicsit a várban! Itt a falak között a középkor minden bűne és erénye hallható. Mátyás lelke, a reneszánsz pogány márványköntöse alatt a középkor sötét komorságával messzi századok romantikája szunnyad.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése