Nem
éltem akkor, nem tehettem róla,
de
száz éve előre eldöntetett sorsom.
Nem
én akartam ezt, kilencvennégyben
mondták:
a magyar, magyar honban éljen.
Csak
én tudhatom mit jelent nekem,
mikor
fotókon nézhetem az otthont,
távoli
világban, örökös honvágyban
égve,
mindig keresve, ami elveszett.
A
gyermekkort és az álmokat,
melyek
teljesületlenül maradtak ott
a
bokrok alatt, fenyőfák odvában,
pajtásaim
szemében, tarka virágban.
Csak
én tudom mit érzek, nem kell,
hogy
értsed s nem is panaszosan
de
rendületlenül, ne akard tudni, hogy
mi
van itt belül. Temető az én lelkem.
Benne
nyugszanak, akiket szerettem.
Ha
ünnep van, a szívem hazaszáll,
lelkem
a hegyek fölött könnyezve megáll,
esik-
mondják ott, én itt emlékezem.
Kondra Katalin, 2020, 06. 02
Megjegyzések
Megjegyzés küldése