A brassói irodában odafirkantotta Avram Domokos neve után az írnok, hogy "murit", ami az oláhok nyelvén azt jelenti, hogy meghalt. Hamisan írta, mert nem volt igaz, mint ahogy az sem volt igaz, hogy Avramnak nevezték. A vénember becsületes neve Domokos Ábris volt, és nem halt meg, hanem kiszenvedett.
Az történt ugyanis, hogy Domokos Ábrist az Úristen Ősre teremtette, a Viharos oldalába kapaszkodó kicsike faluba, melynek fatemplomát még az ezerháromszázas években építették volt az ott élő keresztény magyarok a kopjafás temető lankája fölötti kicsike laposra. Nem szögekkel építették ám, hanem úgy ácsolták össze hegylakó ácsmesterek görcsös havasi cserfából, ahogy annak tudását apáról fiúra örökölték volt az ott élők. Állt is a kicsi templom hat évszázadon keresztül ott fönt a hegyen,, vihar nem döntötte meg, szú nem esett a fájába, állt rendületlenül, s őrizte az aprócska falut Isten nevében.
Nos, Domokos Ábris ott született, annak a szinte feketére vénült templomnak az árnyékában, s ott is nőtt emberré. Apja, nagyapja a falu juhait gondozta, édesanyjának az apja pedig szénégető volt, s így aztán mivel második gyereknek jött a házhoz, anyai nagyatyja mesterségét örökölte, mivel a juhászkodáshoz csak egy ember kellett, szenet viszont égethetett bárki, aki megtanulta a mesterséget.
Domokos Ábris tehát szenet égett egész életen át fent a Viharos oldalában, s házat is oda épített magának, kőhajításnyira a kemencéitől, mivelhogy a szülői ház annak rendje szerint az első szülöttet illette meg, a pásztorkodással együtt. Ez így mind rendjén is lett volna, ha szép Erdélyt oda nem adják Oláhországnak. De odaadták bizony, valami idegen uraságok egy messzi idegen városban, akik Erdély földjén soha nem jártak, s talán még azt se tudták, hol van. Ezzel aztán kezdetét vette a baj.
Először csak a városokban meg a nagyobb völgybeli községekben, ahol oláh hivatalosokat ültettek be a magyarok helyébe, s még a városok és községek nevét is megváltoztatták. De Őssel jó sokáig nem törődött senki. Úgy meghúzódott ott az erdőlepte hegyen a maga húsz-egynehány házacskájával, hogy jóformán észre se lehetett venni. Mindössze kéthetenként fölgyalogolt oda két oláh csendőr, kérdeztek ezt-azt, de mivel nem értették szavukat az ősiek, leültették őket a Pálbíró asztalához, aki a legalsó házban élt, elébük tettek két poharat meg egy korsó fenyővizet. Pálbíróné lenyakazott két csürkét, paprikást főzött nekik jóféle galuskával, estére aztán egymásba karolva indult alá a két csendőr, s úgy bődült belőlük az oláh nóta, hogy rossz volt hallani.
De rendre aztán az elrontott világ romlani kezdett tovább. Komorabbak lettek a csendőrök is, amikor feljöttek a hegyre. Előbb elcsapták a régi tanítót, s újat hoztak oda, ki még magyarul se tudott, s oláh szóra kényszerítette a gyerekeket az egyszobás kis iskolában a völgy bütüjében. Verte őket, amikor magyarul szóltak egymáshoz. Így aztán a gyerekek elmaradoztak rendre, s a tanító csendőröket küldött föl a hegyre. De már a csendőrök is komorabbak lettek.
"Beszéljetek románul, ha Romániában akartok élni!" - mordultak a szülőkre. "Akar a fene" - dünnyögték az emberek a bajszuk megett. "Mi nem hívtunk ide benneteket!"
Romlott a világ. Naponta megvertek egy-két magyart odalent a csendőrségen. Domokos Ábrist is megverték egyszer a kemencéje mellett, mert haragjában megeredt a nyelve. De már akkor háború volt újra, nagy háború, s az oláhok megvadultak, mint medve szagára a darázs. Hadimunkára rendelték a fiatalokat. Volt, aki ment, de legtöbbje fönn maradt a hegyen, s meghúzódtak a Viharos barlangjaiban valahányszor idegent pillantottak meg fölfele kapaszkodni az úton.
Aztán egyszerre csak ott volt a háború a nyakukon - s úgy nevezték, hogy "fölszabadulás". Csúnya dolgok történtek odalent a völgyekben. Először a muszkák dúlták a városokat, falvakat, s úgy vetették magukat az asszonynépre, mint kan farkasok koslatás idején. Aztán elhajtották a férfiakat kényszermunkára. Még ősre is jöttek oláh katonák, s akinek esze volt, fölment előlük a hegybe. Aki ott maradt, azt vitték. Domokos Ábrist a kemencéknél találta a rossz hír. Oda már nem jött katona, csak egy tucatnyi menekülő rokon meg a kicsi plébános, aki a völgyből szokott volt följárni kéthetenként misét tartani a kicsi fatemplomban.
"Ejszen itt maradok magánál, Ábris bá" - mondta a kicsi pap. " Odalent elvisznek engem is ezek a vadak."
Ott is maradt Domokos Ábriséknál a hegyen, fél esztendeig. Míg fel nem jött érte egy úri forma magyar, s meghirdette az új rendet és békességet.
"Ezentúl igazság uralkodik" - düllesztette a jövevény a mellét. "Nincs magyar meg román, csak elvtársak vannak. A grófok és bárók világának vége!"
Domokos Ábris nem sokat tudott a grófokról meg a bárókról, csupán egyet ismert közülük, aki néha följárt medvét meg vadkant vadászni a hegyre. Jól megfizette a cókmókot hordó gyerekeket, tisztességes embernek látszott. Kenyérnek, szalonnának nem kérdezte az árát, mindent megfizetett bőségesen, nem mint az oláhok jegyzője, akit ingyen kellett szolgálni.
Kis ideig úgy is tűnt, mintha valóban visszabillent volna a világ a rendes kerékvágásba. De aztán egyszerre csak romlani kezdett megint minden. Először is csendőrkísérettel feljött valami idegen úriember, aki elmagyarázta magyar nyelven, hogy ezentúl nincs szegény és gazdag, mindenki egyformán részesül az állam javaiból. Minden az államé: a föld, az erdő, a fa, még a víz is. Minden tehén, minden birka, minden csirke, minden malac, minden az államé. Aki gondozza, az megtarthat a maga számára egy bizonyos mennyiséget a családtagok száma szerint. A többit be kell szolgáltatni. "A tyúktojást is?" - kérdezte meg az egyik ember, tréfásan. "Azt is, természetesen" - bólintott az idegen. "A tejet is, mindent! Havonta öt tojást tarthat meg minden családtag után, a többi a közösséget illeti. Aki vétkezik a közösségi érdek ellen, azt kíméletlenül megbünteti az állam.."
Ezzel kezdődött a baj, de jó ideig senki se vette komolyan ott fent a hegyen. Amikor házról házra jártak a hivatalosak, hogy számba vegyék, kinek mije van, a csirkék nagy része ott kapart valahol a fák alatt, a disznót, marhát fölterelték a gyermekek a forrásos gödrökbe, s így csak azt jegyezhették föl az állam írnokai, amit az emberek bevallottak.
Az aljbeli agyagos szántóföldeket államosították, s egy agronómus gondjára bízták; azontúl ő rendelte el, hogy mikor szánthatnak, mikor vethetnek az emberek. A termést pedig be kellett szolgáltatni. Ezzel szemben minden hónap első hétfőjén mindenki le kellett menjen a nyolc kilométerre levő malomhoz, ahol a hivatalos ember kiméri majd minden családnak a hónapra járó kenyérlisztet, törökbúzalisztet és a jószág nevelésére való ocsút.
Ekkor döbbentek rá az ősiek, hogy micsoda bölcs emberek voltak őseik, hogy oda települtek a Viharos oldalába. Aki akarta, fölmehetett a hegybe, kitisztíthatott magának egy darab jó fekete földet valamelyik forrás közelében, s termelhetett magának pityókát, törökbúzát, amit csak akart, nem kellett róla senkinek tudnia. S míg lent az iskolában a gyerek egy szót se szólhatott magyarul, odafönt eltanulhatott a szüleitől minden régi nótát, minden magyar közmondást, nem hallotta meg senki.
Teltek az évek, s bár a nyomorúság egyre keservesebben nehezedett az emberekre odalent,, különösen tél idején, az ősiek odafönt megvoltak tűrhetően. Az ezerkilencszáznyolcvankilencdik esztendőig. Annak az évnek a nyarán az oláh állam halálra ítélte a falut, és szeptember végére fölküldtek hat óriási földgyalut, két tucat munkást és egy szakasz csendőrt. A csendőröket teherkocsik hozták a falu aljáig, a csendőrök pedig házról házra mentek. -- Mindenki szedje össze, amije van, és hordja le a teherkocsihoz! Félóra múlva minden ház üres legyen! Bútort nem vihet magával senki, csak ruhaneműt, ágyravalót, konyhaedényt és élelmiszert! Megzúdult a falu, mint a méhkas. Jajveszékelő asszonyok futkostak elé-hátra, az emberek arca sötét volt, mint vihar előtt a hegy. Egybetömöttődtek s odaálltak a csendőrök elé. -- Ezt nem tehetik meg! Ez a mi falunk! Egy civil ruhás ember beszélni próbált hozzájuk. -- Bolondok vagytok ! - mondta. - Vezérünk, Ceausescu kondukátor jót tesz veletek, ti buták! Városba visz. Városi házban élhettek, amit külön a ti számotokra építettünk! Felszabadult emberekhez méltó módon éltek ezentúl, nem ilyen ócska viskókban, ilyen Istentől eldugott helyen.! Áldjátok a Kondukátort, amért gondotokat viseli, buták!
De az emberek csak álltak együtt, mogorván, szemközt a csendőrökkel, az asszonyok meg jajgattak, sivalkodtak a házakban. A civil ruhás megnézte az óráját. -- Fél órátok van - mondta -, félóra múlva elkezdjük a házak lebontását. Termőföld lesz a helyükön. Azzal visszatért a gépkocsijához. Az idő telt, az emberek álltak együtt, némán, sötéten. Néhányan fadöntő balta nyelére támaszkodtak. Aztán egyszerre csak kiáltás hangzott lent az aljban.
A motorok felbődültek, s az óriási nagy, sárgára festett földgyaluk lassan, félelmetesen elindultak fölfelé, neki a falunak.
📷 Internet
Az első házak előtt sikoltó, zokogó asszonyok állták útjukat, de a roppant gépek csak haladtak tovább, szembe az asszonyokkal. -- Eridjetek az útból, büdös kurvák! - ordított rájuk az egyik sisakos ember a magas ülésről, oláhul - Beletaposlak a földbe, rühös magyarok! -- Hogy az anyád keservit…! - ordította el magát egy ember, s előreugorva a többi közül, két kézre kapta a súlyos baltát. - Állítsd le azt a motort, te rohadt disznó, mert forgáccsá aprítalak! Lövés csattant. Az ember megtántorodott, eldőlt s odaroskadt a gép roppant kereke elé.. Egy asszony felsikoltott s odaszaladt hozzá. Reároskadt. -- Az uram! Az uram! A motor felhördült, s a szörnyű nagy kerék rágördült az eldőlt emberre. Csont ropogott. Az óriási kerék maga alá gyűrte a zokogó asszonyt is; vérüket belegyúrta a fekete földbe.
Ez történt Ősön, azon a napon.
📷 Internet
Megjegyzések
Megjegyzés küldése