Erős nap világított a Gerecse felett, és a tornyokon hollós zászlókat fújt féloldalt a meleg szél. A tó körül állta a várat, a reggel pedig a tavat. A király a vízparton sétált és a világ, Bécs, a háború távol volt, valahol messze túl a magyar határokon. Mátyás végigmérte a szemével az utat a vártól a tópartig. A tekintete megállapodott egy fűzfán. Öreg volt a fa, mint a tó ami mellé nőtt, és úgy állt a fövenyen, mint egy részeg ember. A fűzfa mögött egy malom kattogott. A királyt ezek a hangok rántották vissza a jelenbe. A nyár száraz volt, és az Öreg-tó vízszintje is alacsonyra apadt. Ám a malom mégis dolgozott.
-Már most igen nagy a hőség királyom! – mondta alázatosan Jan mester. Bőrnadrágban, meztelen felsőtesttel állt a fából ácsolt kerengőn, ott ahonnan a magokkal telt zsákokat sorra leeresztették. A legények lent elkapták, és a magyar király kövér búzaszemeit a garatba öntötték. Lent, a félhomályban egy nagy malomkő fehérlett. Tizenkét beleszúrt rúd forgatta lassan. Ezeket a köveket Morvaország hegyeiben fejtették. Onnan hozták Zsigmond király parancsára megvasalt szekereken. A német-római császár ugyanonnan nézte, hogyan eresztik lefelé, rengeteg kötéllel a roppant köveket. Utána ha Tatán járt - a kedvenc vadászkertjében - sokszor nézte hogyan forog a malma, s töri lisztté az érett szemeket. Nincs már többé sem Zsigmond, sem a birodalma, csak a kő örök, akkor is ha felületén már kikoptak a barázdák, hiszen szünet nélkül forgatták a hozzáláncolt rabok.
Jan mester apja még Morvaföldön született. A legényei is a felső vidékekről valók. Széles vállú, szőkék. Csak a megbéklyózottak magyarok. Az egyik legénynek egy vaskos nyelű korbács volt a kezében. Négyágú, vörhenyes, kopott.
-Gazdag termést adott neked az Isten királyom! -Jan mester hízelegve egy maroknyi búzát tartott Mátyás elé. – Zsigmond úr ideje óta nem volt ennyi zsák a tárházakban. A nyár vége lehet hogy száraz, de Medárdus hava esős volt szerencsére.
-A segédjeid gyakran kortyolnak a vödörből Jan mester. Odalent is ilyen nagy a hőség?
-Ott még gyötrelmesebb felség.
A lisztporon keresztül üvöltözés hallatszott lentről.
-Csak az egyik rab dőlt a rúdra, azt ostorozzák. A kő azért forog tovább, az nem állhat meg. – mondja Jan mester.
-Isznak, és pihennek a rabok?
-Igen, ha majd abból a lyukas vödörből átcsepeg a víz az alatta lévőbe. Akkor mindegyiket kicserélik a fiaim. Még kétszer ennyien vannak lent, a tömlöcbe zárva várják, hogy sor kerüljön rájuk.
A keringő pokolban, a fájdalom kövéhez láncoltan egyre többen dőltek rá a rúdra. Aki már lépni sem bírt, azt a láncok lassan vonszolták a fehér porban.
-Adjatok nekik vizet! -parancsolta Mátyás.
-Meg kell akkor állnunk uram, és akkor nehezebb újra elindulni. Zsigmond király sosem állíttatta meg a követ!
-Nem hallottad a parancsot?
A mester az apái nyelvén lekiáltott a mélybe. Legényei letették a korbácsot, s megemelték a vizes vödröket. A láncra vertek mohón, fuldokolva ittak. A király eltakarta a szemét, és a gondolatai között csak a fejét csóválta. „Luxemburgi Zsigmond te mindig őröltettél. Sosem volt megállás. Magyar királyként lettél a németek császára, és mindig csak koronák után nyújtogattad a kezed. Sok magyar mállott péppé a ránk gördített nagy kő alatt, a husziták és a törökök között.”
-A testükre is jusson ám! -emelte fel a hangját Mátyás.
-Nagyon leapadt most a kút is, a tó is uram. Pocsékba megy az a kevés víz is, ha rájuk öntjük.
-Hát folyton ellentmondasz, te hitvány kutya?
-Bocsáss meg uram! – hunyászkodott meg nyomban a morva.
A malomkő mellől megszabadítottak görcsösen hahotáztak az örömtől, amikor rájuk zúdult a víz. Minden cseppjét szétkenték, ittak megvadulva.
-Akad pár ló Jan mester, nagy volt az ostmarki zsákmány Bécs alatt. Hitvány állatok is akadnak azok között. – tűnődött hangosan Mátyás.
-Azokért nagy kár lenne királyom! A leggebébb lovad is többet ér, mint ezek itten. Aztán meg a lovak egy-két esztendő alatt beledöglenének az ilyen munkába. Ezek a latrok tíz esztendeig is bírják. Volt, aki tizenkettőig tolta a rudat.
-Nyisd ki az ajtót, lemegyek közéjük. Látni akarom bentről a földi poklot!
-Nagy jó uram nem illendő neked oda lemenni! Zsigmond úr is sokszor megfordult itt, de oda le soha sem kívánkozott.
-Mert ő mindig magasból nézte a magyarok világát. Kinyitni az ajtót!
Ócska öreg volt a garádics, hajlott is, amin a király a mélybe araszolt. Mátyás úgy botorkált lefelé, mintha nem is ő lépne, hanem a rozoga tákolmány süllyedne vele a föld alá. Nehéz, fojtogató por telepedett a torkába. Azután végre megállt a lisztel összetaposott földön. Jan mester legényei a láncoltakat hódoltatták. Mind a király előtt térdelt, egyszínűek voltak a porral.
-Tudod-e Jan, hogy melyik miért van itt? – kérdezte a király, ahogyan a meggyötört arcokat nézte.
-Hozzám az ispán küldi őket, de nem igen mondják meg, hogy miért. De erről véletlenül tudom. – Bökött Jan egy félig mezítelen szakállas alakra. – A pogányok papja volt, és a hegyek barlangjaiban bujkált itt, a hol a források fakadnak. Nem akart neked adót fizetni uram, és betegeket gyógyított.
-Mi a neved? -kérdezte a király a táltostól.
-A nagy malomkő örökös rabszolgájának nincsen neve. Elmorzsolódik, mint a közé öntött gabona. De itt ül már a fekete madár a vállamon és hamarosan megszabadulok a test börtönéből...
-Megvakított az örök homály vénember. Én nem látok rajtad semmilyen madarat!
-Bezzeg én jól látlak hollós úr. Tenyeremen az egész jövőd, amiért annyit gyötrődsz. Akarod-e tudni?
-A jövőt csak a múló idő fejtheti meg! – felelte a király.
-A madár itt a vállamon már türelmetlen, de vár még, mert hajtani kell a nagy követ. Tedd a kezed a homlokomra, vagy ha félsz megtudni a jövőt eredj vissza fel. Áll a kő, és nehezen indul újra. Már megpihentünk. Erőt ad a korbács, és a rúdon fekvés.
Már mind talpon voltak, és szó nélkül a rúdhoz álltak. Mátyás körül a szálldosó fehérségben a szemek némán várakoztak. A király keze akaratlanul elindult az agg táltos homloka felé, s mikor elérte minden izma összerándult. Kristályszínű derengés támad körülötte. A soktornyos város felett öreg holló keringett a magasban. Hátában beletört nyílvesszővel. Messziről érkezett a táltos hangja: Lásd a harcmezőt király! Azt hiszed te nyertél, de mégse. Torkig lakik a dögmadarak serege, de mégsem terem neked több dicsőség. Tűz fakad a régi barátok bosszújából. Körülvesz, elemészt. Minél jobban tiprod, annál jobban éget. A sánta hollófióka sosem lesz a fészked ura! Már érzem a belőled áradó szaggató fájdalmat. Eressz el király! A tiedhez mérve az én sorsom könnyű! Engedj vissza a kőhöz! Odafent egy hamis szívű nő áll. Attól óvakodj! Öléből a halál gyümölcse fakad neked. Eressz király!
Mátyás feltekintett, de senkit sem látott. Megfordult és felhágott a garádics fokára. Mire az utolsóhoz ért, már újra elindult a nagy kő. Barázdájából pergett a fehér liszt. Odalent már csak fátyolos rémalakok látszottak. Mátyás így állt eltűnődve a táltos szavain, amikor valaki hirtelen megérintette a vállát. Az asszony indigószínű ruhában volt, szeme olyan, mintha még mindig aludna. Az arcára rásütött a nap, de nem adott neki se színt se melegséget. Kint a malom előtt topogott a kísérete. Egyet hátra lépett, ahogy Mátyás megfordult. Árnyék vetődött a nő arcára, és felvonta a szemöldökét.
-Hol voltál férjuram? Már mindenhol kerestünk...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése