Az erdei szállások népét a derékig érő hó ott nyomta a havasokon. Négy-öt szegény család lakott a boronaházakban.
Fát vágtak, és gondozták a más jószágát. Kemény, veszedelmes élet ez idefenn, de megszokták. A gyermekek már itt is születtek a rengetegben. Erősek, szívósak az erdei emberek, kik nem félnek a vértől, haláltól. Istenről csak derengő sejtelmük van, és úgy nézik a világot, mint a farkasok, melyek éjszakánként ott nyugtalankodnak a szomszédos fák között. Fegyverük a kés és a fejsze, a fog és a köröm. Homályos, babonás mesék, nevetlen titkok szorítják agyukat, különös dalokat morognak, és van köztük, ki beszélni tud az állatokkal. Juhtej- és tűzszagúak, foguk fehér, csattogó, arcuk piros. Rovással írnak és számolnak. Tekintetükben benne van az egek mélysége és a pokol ijedt félelme. A templomba ritkán ereszkednek le, és a misén elkáprázva hallgatnak. Isten azonban ismeri és szereti őket. Különösen vén Üdő Mártont tartja számon, ki jó embere neki. Ő szokott különben idefenn Istennek szolgálni „jeles" napokon, vagy ha betegség, halál, erős idő, rontások és egyéb veszedelmek szorongatják őket. Előveszi ilyenkor a még nálánál is vénebb könyvet, amiben benne van minden bölcsesség.
Közeledett karácsony. Az éjféli misére le szoktak menni, mert ezen a napon pásztorembernek kötelessége felkeresni kicsi Jézust, amint ez meg is van írva a bibliában.
- Az idén nehezen lesz belőle gálickő - aggodalmaskodott Uz Bence.
- Arra pedig muszáj menni - felelte a vén Márton.
A hó szombaton őt is megcsúfolta. Egész karácsony hetében éjjel-nappal, szakadatlan hullott, és nem akart megállani. Ünnep szombatján pedig olyan vastagon omlott, hogy az erdő félig elveszett benne.
- No ha így tart, a róka is megtanul fára mászni - jegyezte meg a Csedő Gábor úr szolgája, az egyedüli legény a havason.
- Mi azért megyünk! - tartott ki konokul Üdő Márton.
- Igen, ha madár lesz kend - hitetlenkedett Uz Bence.
- Csak legyetek készen, mert ha Isten őszentsége es úgy akarja, ma ott leszünk a Jédus jászolánál.
- Hogy gondolja, Marci bácsi? - érdeklődött a szolga, de vén Üdő Márton csak annyit mondott:
- Az én dógom!
A hótánc azonban nem szűnt. Estefelé olyan vihar kerekedett, hogy az erdő nyögött bele. Az emberek azért felkészültek az éjféli misére. Karjukon a fejsze, kezükben fenyőszurok fáklya, a „szurkos kalán", hátukon kozsok, lábukon szőrös bocskor, testűkön meleg őtözet.
- Mehetünk! - morogta Üdő Márton.
- Hogy akar ezen a rengeteg havon átlábolni? - kíváncsiskodott Bence, de a vén Üdő nem is felelt, hanem az istállóajtóhoz lépett, és eloldotta a láncos bikát.
- Kormos, me! Me-me!
A füstös fejű, hatalmas állat kicammogott, és aggodalmasan ráfújt a hóra.
- A kicsi Jédushoz megyünk, tudod-e? - magyarázta neki Üdő Márton.
Az állat neki is indult, hogy utat taposson az erdőkön át a kisded jászlához. Az emberek megrendülve állottak a nyomába. Uz Bence még a szen ténekre is rákezdett, arra hogy: „Dicsőség mennyben az Istennek", pedig a hideg úgy vágta a tüdejét, mint az éles kés. A Csedő szolgája áhítatában még a sapkát is lekapva dalolta: „az angyali serögök, vígan igy énekölnek"... Hónaljáig ért a hó, és a gyönyörű bika szügyig belesüllyedve, bömbölve szántotta. Pillanat alatt belepte a jég és a zúzmara, de kurta, fekete szarva fényesen ragyogott.
Szépaszó völgyében megszorultak, a bika fáradtan megállott, lihegve, elcsigázva beleroskadt a hóba. A hidegtől csattogva repedeztek a fák, a szél új táncra perdűlt, és a fekete kavargásban az orráig se látott az ember.
- Itt veszünk! - káromkodott Uz Bence.
- Hijj fel, me!
Az állat csak a szarvait rázta.
- A kicsi Jédushoz megyünk! - biztatta Üdő Márton, de a konok állatnak beszélhetett.
A szolga rémülten felordított:
- Eltévedtünk!
- El az eszed fazakát! - szidta vén Márton, de maga is regrettent. Csak most látta, hogy milyen egyforma minden. A fák, mikről tájékozódni lehetett volna, belefolytak a setétségbe.
- Elő a szurkos kalánt!
- Azt könnyű mondani - mérgelődött Uz Bence -, de hogy gyújtsuk meg?!
Hiába tartották ellenzőnek a sapkát, bunda szárnyát, a láng erőtlenül lobbant el. A fenyőszurok a csattogó hidegben kőkeményre fagyott, avart, száraz ágat ilyenkor nem lehet kapni.
- Ha legalább egy darab papirosunk volna! - fohászkodott a szolga.
- Van! - mondotta elszántan vén Üdő, és condrája belső zsebéből elővette a százesztendős imádságoskönyvet. Mind a hárman megdöbbentek.
- Ez bűn! Szent dolgot nem lehet elégetni!
- Pedig muszáj - mondotta kék, hebegő szájjal Bence -, különben itt veszünk.
- Isten, ne büntesd meg szógádat! - imádkozta Üdő Márton, de a szíve nagyot sajdult, mikor letépte az avult könyv felét.
A fáklya tüzet fogott.
- No, Isten hírivel! Próbáljunk még egyet!
A bika újból talpra állott, nekifeküdt az útnak, és széles szügyével ismét szántani kezdte a havat.
- Ne hadd magad, Kormos! - biztatta a három ember.
A hórétegek éles jéggé fagytak, és átvágták az állat bőrét. A bika a fájdalomtól még jobban megvadult, és elsötétült aggyal, habtól csepegő szájjal törtetett előre. Véres volt a hó, amerre haladt. Az emberek alig bírtak a nyomában maradni.
A völgyön sikerült átvágniok, de a bika ismét kimerült, és tehetetlenül összerogyott. Most már dühroham fogta e1 Üdő Mártont, s az égő fáklyát belesütötte az állat húsába.
- Vissza kell fordulnunk! - tanácsolta a Csedő úr szolgája.
- Vissza, vissza, de hol van a vissza! - vakarta a fejét Uz Bence. - Amerre jöttünk, befútta az utat a hó.
- Se elé, se hátra! - ismerte el Üdő Márton is. - Valahová el kell húzódnunk.
A rengeteg veszedelmesen morgott, távoli mélyében fehér köd gomolygott. Új viharkitörés közeledett.
- Siessünk! - serkentette a többit Márton. - Jön a fehér ló! A száguldó viharfelhőnek volt fehér ló alakja. Ők már tudták, hogy mi az. Rémületükben a kutyák is visszaugattak rá.
- Hamar a patakfenékbe! - ordította Uz Bence.
A szél arcukba csapta a fáklya lángját, de nem törődtek vele. A bika is felugrott, s súlyos, hatalmas teste reszketett a félelemtől, mint a nyárfalevél. Az is érezte, hogy jön a fehér halál. Tipródva, zúgó fejjel, verejtékezve, kézzel-lábbal mászva, jajgatva, káromkodva futottak a patak felé, és lezuhantak a partjáról. A vadvizek kimosták a part alját, s ahol a patak ütközött, a tépett föld a másik partig előrehajlott. Alatta jó menedék látszott.
- Tüzet! - kiáltotta Üdő Márton.
Könnyű volt mondani, de a dermedt kéz lesorvadt a fejsze nyeléről.
Nem volt idő a késlekedésre. Vékony ágból, száraz fából megvetették hirtelen a tűz fészkét, és alája dugták az égő fáklyákat. A fejszék is megsuhantak, és a fák ledőltek. A tűz fellobogott.
Köréje ültek, és megpihentek. A bika is odavonszolta magát. Csapzott oldalán vörös fényt vetett a láng. A bajszokról a jégcsapok leolvadtak, s a fagytól félrehúzódott, dermedt szájak kiengedtek.
Ültek, és nézték a tüzet, fejtik felett pedig tombolt a fehér halál. - Ha ott fog az úton, mind elveszünk! - borzadozott Uz Bence. Társai hallgattak. A meleg lassan átjárta és elbágyasztotta.
- Miért kellett a kicsi Jézusnak ilyen cudar időben születnie? - tudakozódott a szolga.
- Mert Agustus császár úgy adta ki a parancsot! - világosította fel Üdő Márton.
- Csak ez a vihar ne volna! - térítette másfelé a szót Bence.
- Az is a mi bűneinkért vagyon!
Ettől megszeppentek, és bámulták a tüzet. Nedves hófátylak csapódtak a patak falához, az ég nyugtalanul gomolygott, fénytelen, kietlen volt a világ. A szorongó várakozásban így telt el egy óra is. Egyszer csak elváltozott hangon megszólalt a szolga.
- Vajon már megszületett-e?
Nem tudtak rá felelni. Tudva van, hogy éjfélkor kell a világra jönnie a Gyermeknek, mert akkor van a mise, de nem volt órájuk, a harangszó ide nem hallszik, tájékozódni az égről nem lehetett.
Hirtelen a bika felszökött, megrázta szarvait, és gyönyörű fejét vízszintesen elnyújtva hangosan belebőgött az éjszakába.
- Ezt mi leli? - csudálkozott Bence.
Üdő Márton azonban színében elváltozva felállott, levetette fövegét, és összetette darabos, nagy Kezeit.
- Dicsirtessék az Úr Jézus Krisztus, aki ebbe helybe megszületék!...
Hát ezt jelentette az oktalan állat.
A többiek is felállottak, de nem tudták, hogy ilyenkor mit is kell csinálni. Csak érezték, hogy egyszerre körülöttük megváltozik a világ, a vihar egy utolsó füttyel megszűnik, s a hó békésen ragyog körös-körül. Üdő Márton most azt mondotta:
- Megszületett, hát ünnepeljük meg!
Erre letérdepeltek a tűzrakás körül. Márton a zsebéből elővette a fél imakönyvet, felütötte a könyörgést.
- Ide ügyeljetek!
- Hó! Várjatok! - tiltakozott Uz Bence. Ő is elkezdett a zsebében kotorászni, s előhúzott egy kis Jézus-szobrot.
- Ezt te hol szőrözted? - lepődött meg a másik kettő.
- Lengyelországban, még a háborúban. Egy meglőtt templomban kaptam.
Kézről kézre adják, úgy gyönyörködnek benne.
- Baj van! - üti fel a fejét Márton,
- No?
- Ennek most ótár s gyertya kéne!
- De ha nincs!
Elszomorodtak, de a legény diadalmasan kiáltott:
- Nem kell ehhez semmi. Betlehembe se volt, csak pásztorok voltak, s barmok. Az ének is úgy mondja, hogy ökör, szamár reája lehölnek. Pásztorok vagyunk mi is, s baromnak itt van a Kormos bika.
- Az igaz! - hagyta helyben Márton.
Mindjárt oda is tartották Jézuskát a bikának, hogy reája lehöljön, majd a Bence sapkájából meleg ágyat vetettek neki, és Márton elkezdett olvasni a vén könyvből.
„Krisztus urunk születésin.
Verset mondjunk szent ünnepin"...
Megállott, a két szegény pásztor utánamondta: „Versöt mondjunk szent ünnepin..."
A tűz felvidult, a bika komor szemeivel figyelte az együgyű misztériumot.
„Szüleletésed nekünk kedves - silabizálta vén Márton. - Szemünk a könnytől nem nedves"...
Bizony örömben úsztak valahányan. Meleg áhítattal dajkálgatták Jézust a tűz mellett.
„Szállást, hálást adok néked,
Szivem széked,
Nyugodjál ott!
Nálam jobb vendég nem szállhat"...
A Csedő szolgája örömében nagyot kurjantott, vén Mártonnak is könnyes lett a szeme a meghatottságtól, és simogatta a kicsi szobrot.
- Ó, lelkem gyermekem!
Szent révület szállott rájuk. Nem érezték a zord telet, az ólálkodó vad halált, hanem mintha a tavasz megérkezett volna, a fák leveleznének, mezők illatoznának, szellők lengedeznének.
A tűzparazsat odagyűjtötték a kis test közelébe, hogy ne fázzék, és nézték ragyogó szemekkel, míg elálmosodtak, és angyalokat kezdtek látni a levegőben.
Elhatározták, hogy egész éjszaka felváltva fogják őrizni Jézuskát. Az első őrállás a legényre esett. A többiek szépen elcsendesedtek.
A legény - Ugrai Laji nevezetű - keményen kifeszítette magát, és ügyelte a tüzet, erdőt, nehogy valahonnan veszedelem támadjon. Telt, múlt az idő baj nélkül, a szél megszűnt, s az erdő orgonája is elhallgatott.
„Idáig Betlehembe es vége az ünnepségnek" - gondolta Ugrai Laji.
Ült magában, csendesen, csak a lelke röpködött. Hirtelen azonban merev arca felragyogott, mintha az angyalát látná. Fájós gondolata támadt. Meggyőződött, hogy a többiek alszanak, majd bizalmasan odahajlott a kicsi Jézushoz, és sugdozódni kezdett.
- Nem azért mondom, tudod-e, hogy születésed után mindjárt dolgot adjak, de ha egy jó szót szólnál mellettem Emri Julisnak, bizon meghálálnám...
Alig mondotta ki, mindjárt meg is rettent, de a kisded bátorítóan nézett rá. Egészen összeszoktak, a legény bizalmasan felsóhajtott:
- Hej, ha te azt tudnád, milyen szép leán!
Jézuska mosolygott, a havas erdő szikrázva ragyogott...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése