December közepén úgy tűnt, Nagyszalontán nem érvényesül a mondás, hogy minden csoda három napig tart. Három hét telt el, küszöbön volt a karácsony, de az emberek nem tudtak napirendre térni ama rémség fölött, mely a város központi parkjában, Vasmariska azaz Hébé, a görög Ifjúság Istennőjének szobra mellett állt.
—Valami irtózat! –sóhajtott, aki csak előtte elment.
Egyesek szívesen ledöntötték volna, mert úgy gondolták, hogy miatta kevesebb lesz a turista. Mások Szent Mihály arkangyalhoz imádkoztak, hogy oltalmazza őket a gonosz kísértéseitől, mire a babonás románok jelentést tettek az ortodox egyháznak, így hamarosan két őre lett a rettenetes Avram Iancu szobornak.
—Gyertek, dobáljuk meg hógolyóval! –rontott rá a szoborra egy csapat gyerek szentestének délutánján.
—Meg ne próbáljátok! —lépett fenyegetően közéjük az őr.
—Mért ne? —szeppentek meg a kölykök.
—Hát, mert egyikőtök sem akarja ugye, hogy az apja a szentestét fogdába végezze? –dörrent rájuk.
—Maga nem szokott árulkodni Jóska bácsi. Legyen szíves, engedje meg, hogy bosszút álljunk – kulcsolta össze a kezét könyörgőn az egyik gyermek.
—Bosszút? Aztán mire fel te? – lepődött meg Jóska.
—Azért, mert ez egy népirtó szörnyeteg. 1848 októberétől 1849 januárjáig magyarok ezreit mészárolta le s nem számított neki se idős, se nő, se gyermek.
—Híj a mindenedet! Honnét tudsz te ennyit? –vörösödött el Jóska arca, mert megszólalt benne a lelkiismeret és kételkedni kezdett, hogy rá lenne szorulva arra a pénzre, amely miatt őrzője lett egy ilyen alávaló gazembernek.
—Menjetek szépen haza, várjátok inkább az angyalt –próbálta jobb belátásra bírni a gyerekeket.
—De félünk, hogy nem mer jönni, ha meglátja mi lett ide – nézett vele farkasszemet egy pöttöm termetű, szeplős kisfiú. Jóskának ettől a nézéstől, egyszerre a saját gyermekkora jutott az eszébe.
Nem is olyan rég, még maga is ekkorka gyermek volt. Akkoriban keményebb telek voltak, ő is mint a többi gyermek ilyenkor, az angyalt várta, csakhogy egyik évben, 1988 karácsonyán nem jött. Azt mondta az anyja, hogy azért, mert elkapták a milicisták, amikor a karácsonyfát akarta hozni. Jóska nem értette, mi köze a milicistáknak az angyalhoz, és azt sem, hogy az apja miért van fogdában ahelyett, hogy velük menne a templomba.
Hirtelen olyan érzése támadt, hogy ha nem tesz valamit, az eset megismétlődhet. Az a kisfiú, aki itt áll előtte, mintha ő maga volna. Az angyalnak igenis meg kell érkeznie Nagyszalontára, határozta el.
—Figyelj csak! – hajolt le a pöttöm szeplőshöz. —Nem lesz semmi baj, mert én azért vagyok itt, hogy megvédjem a várost ettől a… szobortól.
—Igazán? Miért? –kérdezte csodálkozva a gyermek.
—Mert ez egy gonosz szobor. Ha hiszitek, ha nem, szoktam hallani miket mond a többiekre.
—Beszélni is szokott? –ámultak a gyerekek.
—Bizony, de még miket!
—Miket Jóska bácsi? Mondjon egyet!
—Hát… olyan csúnyát én nem mondhatok -vakarta meg az állát Jóska.
—Ha nem mondja, nem hisszük el! –cukkolták a kölykök.
—Jól van na, egyet elmondok. Az talán még nem olyan csúnya… Azt mondta Vasmariskára, hogy ledér nőszemély.
—Hát Bocskaira mondott-e valamit? –érdeklődtek.
—Arra aztán egy szót se.
—Biztosan fél tőle. Nézze csak, milyen szépen áll Bocskai, mintha élne –lelkendeztek.
Jóska talán most először vette úgy igazán szemügyre.
—Pedig, ha jobban meggondolom, úgy emlékszem Bocskai és ez az Avram utálják egymást. Egyszer volt valami nézeteltérésük –mondta.
—Nem szép dolog igaz-e? –nézett fel Jóskára a pöttöm. —Édesanyám mindig azt mondja, ki kell békülni. Nem szabad, hogy a román s a magyar örökké haragudjék egymásra. Tudja, régen a kutya meg a macska is haragban voltak, most például a mieink jó barátok.
—Szép is lenne a békesség fiam, főleg így karácsonykor, de ha jobban megnézem, ez a románok szobra mintha mégsem lenne idevaló.
—Hát nem ezt mondjuk mi is? Olyan jól esne egy kicsit megdobálni! –lázadtak fel a gyerekek.
—Azt már nem! -üvöltött rájuk Jóska és a nyomaték kedvéért, lábával nagyot dobbantott. Ekkor mintha csoda történt volna.
Az égből hangos szárnysuhogás hallatszott. Jóska és a gyermekek agyán átvillant a kósza gondolat, hogy megjött az angyal. Mivel égbe emelt tekintetüket elhomályosította a nap, hunyorogva várták mi fog történni, és látták, amint a fényességből, éktelen csiripeléssel egy szürke veréb Bocskai vállára száll, majd csúfolódni kezd az Avram Iancu fején landoló galambbal. Addig évődtek, piszkálták egymást, hogy ki ér többet a másiknál, mígnem nagy igyekezetükben tiszteletüket tették, azaz lepottyantották a két felséges vezér szobrát, mintha így akarták volna értésünkre adni, hogy a madarak és Isten előtt minden ember és szobor (majdnem) egyenlő.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése