Alig ismertem meg Bencét, mikor a temetés után értem jött, úgy le volt romolva.
- Hazajöhet, úrfi! - állított be szomorúan. - Meghót, el is temettem szegényt.
Sietve csomagoltam, mert vágytam vissza a havasba. Ilonkával is „örökre összevesztem", s így nem volt, ami a faluhoz kössön. Amíg mentünk, csendesen vigasztalgattam Bencét az anyja halála miatt. Egy ideig nyugalmasan tűrte, de aztán megunta, és ígérte, hogy beveri a szájam, ha be nem fogom. Erre én is csúfot válaszoltam, s azzal újból a régiek lettünk. A havason semmi se változott. Ültünk csendesen, és süttettük a hasunkat a nappal. Nem dolgoztunk, amíg a hazulról hozott elemózsiában tartott. Mikor elfogyott, kénytelenek voltunk pisztrangászni, mert Bence nem akart vadászni. Tartotta a fogadalmát. Nem akart több halált látni. Csudálkoztam rajta, mert az állathalál minden változatát, gyötrelmét és rettenetes kínját kitanultam mellette. Láttam, hogyan törik meg a szem, ömlik a vér, zuhan, vergődik, hörög, torzul, vonaglik, szenved, verejtékezik, dermed meg a megölt állat. Az állattragédiák minden változatát végigéltem mellette, és ezek egy cseppet sem kisebbek, mint a mi tragédiáink. Hallottam a lelőtt őzek szívfacsaró sírását, és sokszor állottam fölöttük, mikor a végső vonaglásban fejüket percekig verték az
erdő földjéhez, míg sikerült a világ egyetlen jóltevőjének, a halálnak karjaiban egy utolsó remegéssel végleg elcsendesedniök. Néztem, hogyan túrja a habos vért ki a száján a vaddisznó, és múlt ki, mielőtt a harmat a sörtéjéről leszáradt volna. Ma is ráz a hideg a furcsa farkasfintoroktól, amelyeket felhúzott ínnyel vágtak a véres földön... A megdöglésnek vadász szempontból „gyönyörű" esetei, felpuffadt testek, halálos ürítkezések, roncsolt testek, vér, nyál, hab, bűz ijesztenek ma is álmomban, az isten soha meg ne segítse, aki ezeket okozza!
A pisztrangászás, az más. Élvezet. Uz Bence tartotta a hálót, nem vízmentire, hanem szembe vele, mert a pisztráng felfelé menekül. Én egy rúddal vertem, göbődtem a vizet, míg fehér tajtékot vetett. Mihelyt a hal a hálót érintette, Bence már ki is vetette a villanó halat. Hármat, négyet is egyszerre. Örvendtünk és kacagtunk a halaknak. A szebb példányokkal tréfából egymást szájon leccsintettük. Aztán felvágtuk a puha hasukat, és megtakarítottuk. A feszülő hólyagokat tenyerünkön elpukkantottuk, majd kopoltyú-juknál fogva hegyes pálcákra aggattuk, a tűzhöz körben leszúrtuk, parazsat mertünk alájuk, és ezeken a kis akasztófákon csendesen megsütöttük, amíg megkunkorodott illatos gerincük.
A jó meleg hús omlott szét a szánkban. A szemünk meredt ki, olyanokat nyeltünk. Mégis azt mondotta Bence:
- Nem élet ez így, úrfi!
Reggel elment, s három nap múlva hazaállított egy szép bak medvével. Medvetáncoltatóktól szerezte-e, honnan szedte, nem tudom, de az állat szelíd volt. Voltak Bencének ilyen „barátai" a havason.
- Megszaporodtam - mondotta egyszerűen.
- Hogy került hozzád? - hűlt meg a vérem az ijedtségtől.
- Hát likásztam még a múlt télen, csak nem tartottam itthon - felelte csendesen, és mindjárt ki is tanított, hogy mi a „likászás".
- Mikor az első hó leesik - tuggya-e - s a medvére rájön a téli álmosság - magyarázgatott - a becstelen, csúf állat keres egy széldöntött nagy fenyőfát, aminek a gyökere földestől ki van fordulva, alatta pedig a földben nagy üreg marad. Ez a lik, amit a medve téli szállásra berendez. Mikor mindennel készen van, letör egy kisebb fenyőfát, nagylomhán bémorog a likba, a fenyőfát a nyelénél fogva a markába tartja, mint az angyal a karácsonyfát, s mikor jókomótosan elhelyezkedett, jószorosan maga elé húzza úgy, hogy a hegye, ágai
kifelé álljanak. Ez célszerűen eltakarja, megvédi a hidegtől, szelektől, viharoktól. Az ember kinyomozza a medve likát, levág egy szíjas gyertyánfa karót, meghegyezi, láng fölött kicsit megedzi, kézbe veszi, csendesen hátul kerül, s jó keményen megdöfi vele a medvét. A bolond medve erre a növendék fenyővel együtt úgy kiszökik a likból, mintha a szemit kivették volna.
- S te is így fogtad a tiédet? - hitetlenkedtem.
- Én így!
- Egyedül?
- Nem, mert magával! - sértődött meg. Hiszen „egyszerű dolog az egész", ahogy mindjárt meg is győzött. -Már az ősszel kiszagolta a medve „likát", de várt vele gyertyaszentelőig. Erre az időre a medve „elszopja magát", és úgy legyengül, mintha akkor jönne ki a kórházból. Nem sok dolga volt vele. Ahogy beledöfött, abban a pillanatban kiszökött a medve, de menten vissza is esett az ülepire. Hirtelenében megkötözte, s hazavezette. - Szépen esszeszoktunk - nyugtat meg.
A rókákon, s a két szelíd őzön kívül most itt volt a medve is.A medvével kétszer-háromszor megszagoltatott, amitől az ugyan meghúzta
valamicskét az ínyét, de nem bántott, hanem dörmögve leült a tűz mellé, mintha neki kellene megkavarni a puliszkát. A rókák „megugattak", de az őzek tisztes távolból szelíden néztek rám meleg, bámuló szemekkel.
- Most már semmitől se féljen, úrfi! - biztatott Bence.
- Ezök tuggyák, hogy maga es idetartozik.
Tudták, vagy nem tudták, de én azon éjjel le sem tudtam hunyni a szememet. Csak reggel felé szenderedtem el, s az is olyan álom volt, hogy az Isten mindenkit őrizzen tőle.
- Mi lölte, úrfi? - ijedett meg Bence is tőlem, mikor úgy kilenc óra tájban ki mertem dugni az orromat a kalyibából.
- Úgy néz ki, mintha a koporsóból kőtt vóna ki... Nem iszik egy csepp fenyővizet?
Valamennyire megnyugodtam, mert a medvét nem láttam a közelben. Bence mellől azonban nem mertem egy lépést sem tágítani. Tőlem szabhatott ránk akármilyen kötelességet a természet. Bence ezen nem ütközött meg. Mára mintha ő is megváltozott volna.
Jókedve elhagyta, tréfaszót nem ejtett, csak nézett igen illedelmesen és komolyan maga elé. Nem állhattam meg, hogy meg ne kérdezzem:
- Veled mi történt, Benci?
- Velem semmi - intett szelíden -, de ma vasárnap van! Csak most látom, hogy tőle telhetőleg „ki van öltözve".
Még meg is borotválkozott. A szava is olyan különösen nyilallt belém, és olyan tiszta, különös íze volt, mint az ostyának.
... Vasárnap!... Erdei vasárnap!...
... Mert ez az erdei vasárnap más, mint amilyent az emberek ismernek és megszoktak. Világosan éreztem és láttam, hogy a fák is másképpen állanak a helyükön, mint máskor. Fenséges áhítattal, a kéklő magasságokba emelkedetten, s a frissen született, üde levelek miriádjai mozdulatlanul elmélkednek. A virágok, füvek kicsi szálain a lélek ártatlansága ragyog, s édes bódulatban hallgatják a föld örök himnuszát. Az ágon ülő mókus lombos farka, bundácskája úgy csillog szurokfeketén, mintha minden szőre szálát külön tisztította volna
meg. A pisztrángok a patakban ezüst oldalukat fordítják Isten felé, s a mohos sziklák keményen gondolkodnak. Az állatok rejtekben ülnek, s az áldott nap édes sugarait arany őzönként önti rá felülről a mindenségre. Vasárnap van! Erdei vasárnap! Már nem féltem a medvétől, nem voltak gondjaim, se bűneim, vágyaim. Ráncos arcú lelkem kisimult, és agyamra ráborult az erdei vasárnap drága kábulata. A gondolat nélküli jóérzés primitív üdesége és jótéteménye szállott reám, és éreztem, hogy a zöld mohára most lépett rá az Isten - ha annak
nevezik... Jaj, hogy tudtam én akkor mindent és mindenkit szeretni az erdők kinyilatkoztatásában. Még azon sem lepődtem meg, amit Uz Bence csinált, pedig különös és hihetetlen dolgot cselekedett. Odalépett hozzám, és azt mondotta:
- Most istentiszteletet tartunk!
Csak bólintottam, hogy jól van, de ő rám sem nézett, hanem bekiáltott az erdőbe.
- Imádkozunk!
Vártam, hogy mi lesz, de nem mozdult semmi. Uz Bence visszafordult a kalyiba felé, becammogott az ajtón s kisvártatva látom, hogy egy embermagasságú keresztet hoz a hátán, aminek a vége meg van hegyezve. Úgy hozta meggörnyedve, hogy önkéntelen Krisztusra kellett
gondolnom...
- Te mit akarsz? - lebegett a szó a nyelvemen, de nem tudtam kimondani, csak néztem, hogy a Jézuskép nélküli durva, egyszerű cserefa-keresztet felemeli
két kézzel, s a hegyes felével keményen beleüti a földbe. A kereszt szilárdan állott. Bence - kissé talán türelmetlenebbül - újra
bekiáltott az erdőbe:
- Kántor úr, hol vannak?
Erre az erdőben valami száraz gally megreccsent. Odanéztem, és láttam, hogy komor, nehéz fejingás-sal előjön a medvénk, és egyenesen a keresztnek tart. A tövében felegyenesedett, és szelíden morogva leült. A másik oldalról ünnepi pofácskával a rókák óvakodtak elő nesztelen járású fiókáikkal, s egyszer csak hallom, hogy a messzi távozott őzek is robognak át az erdőn, és lihegve megállnak a cserefa Jézus előtt. Mint két szelíd apáca, úgy állottak ottan szemlesütve. A medve szelíden morgott (tudtam, hogy ezért nevezte Uz Bence
kántornak), a rókák szeme a keresztre tapadt, s az őzek szeme fényben úszott. Magam sem tudtam, hogy le kell-e térdelni vagy fel kell állni. Uz Bence is mintha megzavarodott volna. Odalépett hozzám, és megkérdezte:
- Nem végezné el az istentiszteletet?
- Végezd csak te! - súgtam vissza, hogy az állatok áhítatát ne zavarjam.
- Igen, de - restelkedett Bence - én még a Miatyánkot sem tudom... Most mit
csináljak?
- Csináld úgy, mint máskor!
Uz Bence kissé még küzdött magával, de aztán elszánta magát. Valami különös fény villant át az arcán, kemény léptekkel odament ő is a cserefakereszthez, a tövében leült a medve mellé, és ráfüggesztette szemeit ő is a keresztre. Egy árva szó nem sok, annyit se mondott egyik se, csak nézték a keresztet: Uz Bence, a medve, a rókák, az őzek, az erdő, a füvek, a fák, a virágok, a sziklák, az ég, a nap, a bogarak, a madarak, egyszóval minden, de minden. A kereszt pedig visszanézett rájuk.
📷 Jávor Pál a medvével - Uz Bence című film
Megjegyzések
Megjegyzés küldése