Szilveszter este volt. A füsttel együtt finom illatok áradtak szét a hideg, párás levegőben. Vakarcs egyre kíváncsibb és bátrabb lett.
Még soha nem érzett ehhez foghatót. Valami furcsa ösztön hajtotta a házak közé.
Az emberek látványa sem riasztotta meg túlságosan, óvatos volt, nesztelenül osont.
A téren sátrak álltak, sült kolbász és forralt bor illata keveredett. Emberek nyüzsögtek, ettek, ittak, énekeltek. Itt-ott lepottyant egy-egy falat, Vakarcs odamerészkedett, felszedegette, még fel is nyalta a követ, ahova a kolbász zsírja ki fröccsent. Az emberek látták, nevettek.
Buta kutya, olyan, mint egy róka!
Nem bántották, szilveszter volt. Mindenki ünnepelt, éjfélkor a hangulat a tetőfokára hágott, vad durranások rázták meg a levegőt, szikrázó fények cikáztak a légbe. Mintha valamennyi csillag egyszerre akarna a mélybe zuhanni. Vakarcs megriadt. Menekülni kezdett, mert az egyre erősödő hangok, fények, szinte eszét vették. Berohant az emberek közé, de nem talált kiutat. Mind többen kezdték kiabálni, – itt fut egy róka, kapjuk el!
Olyan zűrzavar kerekedett, hogy már senkit nem érdekelt a tűzijáték. Mindenki a rókát akarta látni, de Vakarcs addigra messze járt.
Maga sem tudta merre, csak rohant be az erdő sűrűjébe. Amikor nem bírta erővel, behúzódott egy bokorba és várt. Szíve hevesen zakatolt, ahogy lassan megnyugodott felfedezte, hogy csend és sötét veszi körül. Elaludt. Másnap furcsa érzésekkel ébredt. Fázott és éhes volt, de ha a kukákra és az emberekre gondolt, émelyegni kezdett.
Soha többé nem ment a faluba.
A szükség megtanította, hogyan boldoguljon az erdőben. Amikor tavaszodott, megérezte az első meleg napsugarat, halványan derengeni kezdett benne valami.
Az emberre gondolt, aki enni adott… ez még akkor volt, amikor a fák levelei hullani kezdtek.
Hiába feküdt ki a csillogó fűre sütkérezni, az nedves volt és hideg. Fázott. Közeledett a tél, ez volt életében az első.
Még nem tudta milyen, ha hidegben, hóban kell élelem után kutatni, merz árva kölyökként került az emberhez, aki sokáig gondoskodott róla. Bár ösztönösen tartott tőle, a simogatás kellemes volt, az étel finom, a ketrec biztonságos. Minden más azonban idegen és félelmetes.
Egy napon aztán hiába várta az embert, nem jött senki. Másnap sem. Már nagyon éhes volt, amikor végre lépéseket halott a ház felől. Egy kisember jött, és kinyitotta a ketrec ajtaját. Vakarcs megismerte őt.
Egyszer már találkoztak, és akkor a gazda nyitotta ki a ketrecet, a kisember pedig megsimogatta, majd oda tartotta a markát. Csodálatosan finom illat csiklandozta meg hirtelen az orrát, és a kisember eldobta azt a finom valamit. – Kapd el Vakarcs! – kiáltotta, de ő nem értette, mit akarnak tőle és félénken lapult a ketrec falához.
– Buta állat! Nem házi kedvencnek való, de olyan szép. Nem volt szívem sorsára hagyni – mondta a gazda. Vakarcs akkor is a ketrec falához lapult simogatásra várva, de a kisember nem nyúlt hozzá, hanem inkább rákiáltott. – Takarodj!
Vakarcs megriadt a hangtól, de nem mozdult. A kisember ekkor sírni kezdett.
– Menj, takarodj! Hát nem érted, hogy veszélyben vagy? A papám beteg lett, elköltözünk…
Vakarcs nem értette, de a kisember kezében lévő bot megriasztotta és hirtelen kiugrott a ketrecből, aztán tanácstalanul nézte a szabadság felé vezető utat...
A házat eladták, de Vakarcs nem tudott elszakadni a megszokott környezetétől. A pajta alá ásott magának kényelmes lyukat és kóbor eb módjára rászokott a kukázásra, mivel mindig akadt valamilyen konyhai hulladék a szállása közelében.
A hó látványa kezdetben megijesztette. Első nap nem, mert előbújni a vackából olyan kellemetlen volt a hó érintése. Az éhség azonban nagyúr, így kénytelen volt elindulni a hideg, ködös éjszakába.
Mivel az emberek a karácsonyt bőséges lakomával ünneplik, több eleség jutott azokban a napokban. Ettől aztán olyan bátor lett, hogy már szürkületkor előmerészkedett rejtekhelyéről, és nem érte be a közeli kukákkal, hanem szimatot fogva háztól-házig lopakodott.
Most azonban új élet kezdődik...
mert megpillantott egy rókát, és új érzés kerítette hatalmába. Hasonlóan erős érzés, mint amikor elindult a finom illatok nyomán be a faluba. Először gyanakodva fürkészte a rókalányt. Az is érdeklődéssel figyelte a pompás rókafiút, majd kis idő múltán óvatosan közeledni kezdtek egymás felé.
📷 Juhász Ferenc
Megjegyzések
Megjegyzés küldése