1990-et írtunk, végre kitavaszodott. Kemény tél volt mögöttünk. Nem az időjárásra gondolok, mert az, szokatlanul meleg volt decemberben, hanem arra a „lavinára” mely végig söpört az egész országon és kitakarította a sok szennyet. Ahogy az első langyos napsugár előcsalogatta a hóvirágot, ibolyát és kertünkben kinyílt a kék-berek, egyszerre szívtuk magunkba a tavasz és a szabadság mámorító illatát. Azon a Március 15-én izgatottan mentem iskolába. Éreztem, valami nagydolog fog történni. Egyenesen odaálltam az osztályfőnök elé és kijelentettem, hogy ellógok az órákról, mert a barátaimmal megyek Nyerges-tetőre, megünnepelni a szabadságot. János tanár úr komolyan nézett rám és azt kérdezte a jelenlévőktől, hogy ki akar velem tartani. Néhányan jelentkeztek. - Induljatok gyorsan! Majd kimentelek benneteket az igazgatónál. Bár csak én is mehetnék- sóhajtotta. Fényes idő volt aznap, a levegő hó-illatúvá vált, ahogy a kisteherautó felfelé kapaszkodott a Hargitán. A nyitott platón ülve egymásba karoltunk, arcunkba vágott a szél és egyszerre olyan nagy, olyan tágas lett a világ, mint soha azelőtt. Egy idő után elfogyott a betonút, keskeny erdei ösvényhez értünk. Onnan már gyalog mentünk fel a tetőre. Nyerges-tetőt „székelyföldi Thermopülé”-ként is emlegetik a világban. A nyereghez hasonlatos hegyvonulat egy átjáró, mely összeköti a háromszéki és a csíki medencét a Csíki-havasok és a Torjai-hegység között. Itt számtalan véres ütközet volt a tatár és török betörések idején, de az 1848-49-es szabadságharc egyik helyszíneként is emlegetik. Akkor jártam ott először. Meredek, szűk úton mentünk melynek emléke kissé már megfakult. Most szinte látom a tömeget, ahogy jönnek minden irányból.
Úgy siettünk mindannyian, mintha vasárnap lenne, és templomba igyekeznénk. Arcunk sugárzott a túlcsorduló örömtől, mert végre szabad volt itt lennünk. Sokakkal hosszú idő óta, velem tizenöt évem alatt először fordult elő, hogy nem titokban, lopakodva voltam magyar. A jelenlétünk, magyarságunk kinyilvánítása volt. Olyan, mint egy hitvallás, melyben benne foglaltatik sorsunk vállalása. Barátaim kezében megszólaltak a gitárok, felcsendült egy dal mely betöltötte a fákkal övezett tisztást ahol az emlékmű állt, s ahová zászlóinkat leszúrtuk. Virágjainkat, koszorúinkat is oda helyeztük. Mintha temetőbe lettünk volna, vagy inkább egy nagy, tiszta szentélyben. A hajdani hősök emléke kissé elhalványult, de valószínűleg ők nem haragudtak ránk ezért. Talán sejtették, hogy milyen érzés az, amikor hosszú rabság után lehullnak a láncok és megnyílnak a zárak. Mi átéltük azt, amiért ők az életüket adták. A fényre hirtelen árnyék vetült. Az erdőből innen-onnan egyenruhás milicisták jöttek elő. Egyenesen a tisztás közepe felé tartottak, ahol a zászlók álltak. Zászlórudak törtek ketté ropogva a durva kezekben. A piros-fehér-zöld anyagok sikoltva hasadtak szét. A tömegen a döbbenet néma csendje lett úrrá, de csak néhány pillanatig, mert közülünk kivált néhány fiú. Kezükben zászló volt, mely csodálatos módon megmenekült a pusztítástól.
A fiúk sebesen rohantak egy óriásfenyő felé. Egyikük úgy rugaszkodott fel a fára, mintha ott lakott volna. Egy másik nyújtotta a zászlót. A többiek őrt álltak. Néhány perc, és a zászló ott lengedezett az óriásfenyő csúcsán. A nap ránevetett, mi vele nevettünk. Győzelem ízét éreztem a számban. Ez ám a szabadság! Megküzdöttünk érte. Észre sem vettük, hova lettek az egyenruhások. Már nem törődött velük senki. Késő délután a tömeg oszladozni kezdett. Az árnyékok hosszúra nőttek. Az óriásfenyőn a zászló lobogott. Fölötte egy sas körözött riadtan. Az ösvényen lefele haladva, szembe találtuk magunkat az egyenruhásokkal. Nagydarab fekete férfi jött velük, kezében motoros láncfűrész. Szó nélkül mentek el mellettünk. A teherautó platójáról visszanéztem Nyerges-tetőre, szívembe hasított a láncfűrész iszonyatos hangja. Arcomon végiggördült egy könnycsepp. A sas akkor már vijjogva körözött az óriásfenyő fölött. Ő a fészkét siratta, én a szabadságot.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése